"Sokan kérdezik: milyen a szülőföldhöz való ragaszkodás? Egyszerű, mondom én. Nem kell hozzá nagy dolog, elég, ha az ember elzarándokol szűkebb hazájának egyik kedves helyére, ahol kiül a dombra, vízpartra vagy sziklára, és hagyja, hogy átjárja a csend, a szépség és a szeretet. S ha azt érezzük, hogy halkan megszólít és elbűvöl a táj, akkor minden bizonnyal itthon vagyunk."
Negyedik éve már, hogy elindultunk a haza vezető úton. Azóta töretlenül rójuk a kilométereket történelmi hazánk kanyargós ösvényein. Bármerre is járunk, mindenhol itthon vagyunk. Most, hogy újabb pihenőhöz értünk, ismét felidézzük az elmúlt időszakban meglátogatott tájakat, színeket, gondolatokat. Vannak végvidékek a szórványban, ahol már a vészharang sincs, kinek konduljon. De mennyi virágzásnak indult tájék várt ránk, ahol a tavasz, a feltámadás, a magyar élet reménye hatja át a levegőt. Mert akárhogy apad is a magyarság, akármennyi teher is nehezedjen ránk, mindig és mindenütt vannak, akik képesek életet lehelni az elhagyott tájakba, hitehagyott közösségekbe, identitást vesztett emberekbe. Miután meghallgattuk az őrzők intelmeit, látogassuk meg személyesen is elszakított vidékeinket és testvéreinket. Mert aki nem indul útnak, az nem tud hazatérni sem…