Addig baran­gol­tuk a hegye­ket-völ­gye­ket, míg­nem szin­te ész­re se vet­tük, de elér­kez­tünk a Kár­pát-meden­ce szá­za­dik szeg­le­té­be. Száz epi­zód. Mi ez az örök és vég­te­len hazá­hoz képest? Nem sok. De a Haza­já­ró ván­dor­nak épp elég, hogy újra meg­pi­hen­jen és szá­mot ves­sen, hol is tart az úton. A görön­gyö­sön, mely leír­ha­tat­lan tája­kon vezet, össze­kö­ti az eget a föld­del, ország­épí­tő őse­in­ket az utó­dok­kal, akik ma is őrzik a hitet és a reményt, hogy lesz még magyar tavasz ide­bent, a Kár­pá­tok-ölé­ben. Mert a tör­té­ne­lem hiá­ba ácsolt már annyi fej­fát a magyar­nak, vala­hogy nem tudunk kihal­ni innen. Szét­tép­ve és össze­tör­ten, és még­is élünk. Mert vol­tak, van­nak és lesz­nek, akik – hor­doz­zák bár­mely lesza­kí­tott test­rész fáj­dal­mát – hely­től és idő­től, kor­tól és körül­mény­től füg­get­le­nül: tett­re vált­ják a gon­do­la­tot, hogy a múlt kín­ja­i­ból és a jelen küz­del­me­i­ből cse­lek­vő hit­tel jövőt teremt­se­nek.