Száz esz­ten­dő nem idő, száz esz­ten­dő nagy idő. Egy több mint ezer­éves nem­zet éle­té­ben, tör­té­nel­mi lép­ték­kel, nem sok, de hazánk jelen­ko­rát alap­ja­i­ban meg­ha­tá­ro­zó táv­lat. Éppen száz esz­ten­de­je tör­tént meg az, ami­nek soha nem sza­ba­dott vol­na meg­tör­tén­nie. Min­dig is egy fel­fog­ha­tat­lan átme­ne­ti vész­kor­szak­nak vél­tük, egy tör­té­nel­mi műhi­bá­nak, bűn­nek, ami előbb vagy utóbb úgy­is meg­ja­vul. És ma is hiszünk ben­ne, hogy egy­szer hely­re áll a rend, és lesz­nek nem­ze­dé­kek, amik már csak, mint egy rossz álom­ra, egy gyá­szos epi­zód­ra fog­nak vissza­gon­dol­nia arra az idő­re, ami­kor hatá­rok válasz­tot­tak el magyart a magyar­tól. 100 esz­ten­dő­vel ezelőtt nyom­ták le a tor­kun­kon a tri­a­no­ni béke­dik­tá­tu­mot, egy toll­vo­nás­sal szét­rom­bol­va a Kár­pát-meden­ce évez­re­des szer­ves egy­sé­gét. Magyar hegyek, magyar váro­sok, magyar temp­lo­mok, magyar várak, magyar embe­rek kerül­tek ide­gen­be. Ám, ahogy a Haza­já­ró uta­zá­sai során meg­ta­pasz­tal­hat­ta, egyet­len elsza­kí­tott terü­let­ről sem sike­rült vég­leg kira­dí­roz­ni a magyar­sá­got. Sőt, ha tör­té­nel­mi hazánk­ra tekin­tünk, 100 esz­ten­dő táv­la­tá­ból, még min­dig a magyar­ság adja a Kár­pát-meden­ce népes­sé­gé­nek több­sé­gét. Mert, ahogy Remé­nyik Sán­dor is fogal­ma­zott: “Orszá­go­kat lehet szét­da­ra­bol­ni: Nem lehet legyil­kol­ni lel­ke­ket!” 2020-ban, Tri­a­non 100. évfor­du­ló­ján gyá­szol­juk tehát szét­da­ra­bolt orszá­gun­kat, de a lel­kek hal­ha­tat­lan­sá­gá­ból, a meg­ma­ra­dá­sá­ból erőt merí­tünk és töret­len hitünk­ből magyar jövőt épí­tünk. Évad­zá­ró cen­te­ná­ri­u­mi adá­sunk­ban az új ország­épí­tők üze­ne­tét tol­má­csol­juk Fel­vi­dék­től Dél­vi­dé­kig, Őrvi­dék­től Erdé­lyig és a távo­li diasz­pó­rá­ig.