Jóko­ra viha­rok jöt­tek azóta, de a tör­té­ne­lem ősi lehe­le­tét nem sike­rült kifúj­ni­uk a város falai közül. S talán épp sze­rény önér­ze­te az, ami­ért az erdé­lyi váro­sok közül talán a leg­sú­lyo­sab­bat, Erdély tör­té­nel­mi köz­pont­ját, a mél­tó­sá­gos, nagy múl­tú Kin­cses Kolozs­várt eddig elke­rül­tük. Sosem volt hiva­ta­lo­san fővá­ros, még­is, vala­mi­ért min­dig ben­ne össz­pon­to­sult az erdé­lyi magyar szel­le­mi élet. Mátyás és Bocs­kai szü­lő­vá­ro­sa, az erdé­lyi feje­del­mek köz­pont­ja, egy­há­zak és egye­te­mek szék­he­lye, népi írók és tudó­sok ihle­tő­je, párat­lan épí­tett örök­ség­gel. Ez mind egy­szer­re, de ennél jóval több még­is. Kolozs­vár ugyan­is nem csak a múlt, de élő jelen és a jövő lehe­tő­sé­ge is az erdé­lyi magyar­ság szá­má­ra, akik­kel nem vélet­le­nül már­ci­us idu­sán talál­ko­zunk. Mielőtt azon­ban a város kin­cse­it meg­is­mer­nénk, beté­rünk Erdő­al­ja magyar szi­ge­te­i­re is.