A Pokol-bérc­ről Kár­pát­al­ja nyu­ga­ti részé­nek szin­te vala­mennyi hegye lát­ha­tó Dél­ke­let­re a Borzsa-havas, dél­re a völgy­ben a Ver­ho­vi­na, és észak­ra Galí­cia lát­vá­nya fogad­ja a ván­dort. Észak­nyu­gat­ra a főge­rinc foly­ta­tá­sa mögött a Besz­ki­dek nyu­ga­ti részei és a len­gyel Beszá­dok is elő­tűn­nek. Nyu­gat­ra a Róna-havas bér­cei fehér­le­nek. Kelet­re pedig a Besz­ki­dek Verec­ke kör­nyé­ki ala­cso­nyabb részei hul­lá­moz­nak.

Ha a fáradt ván­dor ruszin­föl­dön magyar szál­lás­hely­re vágyik, a Pokol-bérc alatt a Kis-Pinye patak men­tén fek­vő apró Fel­ső­ge­re­ben­ben szí­vé­lyes ven­dég­lá­tás­ban lehet része. Itt talál­ha­tó Euró­pa egyet­len olyan erőd­rend­sze­ré­nek marad­vá­nya, melyet soha nem tört át az ellen­ség, a II. világ­há­bo­rú­ban épült Árpád-vonal. Leg­na­gyobb bun­ker­rend­sze­re a fel­ső­ge­re­be­ni.

Itt, a Lator­ca patak leg­szű­kebb részén, a Verec­kei-szo­ro­son át lép­tek be őse­ink 895-ben ősi föl­dünk­re. A Mil­le­ni­um ide­jén táb­lát állí­tot­tak a Hon­fog­la­lás emlé­ké­re, amit bar­bár kezek eltűn­tet­tek. Ma már csak a helye lát­ha­tó. A szo­ros másik érde­kes­sé­ge a II. világ­há­bo­rús bun­ker­ma­rad­vány. A hegy­ol­dal­ban lát­ha­tó szik­la­szir­tet Napó­le­on szik­lá­nak neve­zik.

Az egy­kor mező­vá­ro­si ran­gú határ­őr-tele­pü­lés, Alsó­ve­rec­ke ruszin népe a 19. szá­zad­ban nehéz sor­ba került, miu­tán a gaz­da­sá­gi élet min­den szá­la a Galí­ci­á­ból beáram­lott zsi­dó­ság kezén össz­pon­to­sult és szét­hul­lott az ősi, parasz­ti közös­sé­gen ala­pu­ló rend. Az adós­rab­szol­ga­ság nyo­mo­rá­ba süllyedt ruszin­ság meg­men­té­se érde­ké­ben, a mil­len­ni­um ide­jén a magyar kor­mány „hegy­vi­dé­ki akció” néven gaz­da­sá­gi prog­ra­mot indí­tott, amely az uzso­ra vissza­szo­rí­tá­sá­val fel­emel­ke­dé­si lehe­tő­sé­get nyúj­tott Verec­ke népé­nek. A sike­res prog­ram­nak Tri­a­non vetett véget, majd a kom­mu­niz­mus újra évti­ze­dek­re vissza­ta­szí­tot­ta az itt élő­ket a kilá­tás­ta­lan­ság­ba.

A szov­jet romok­ból las­san-las­san ébre­de­zik a vidék. A hely­bé­li ruszi­nok régi rend­hez való ragasz­ko­dá­sát jel­zi, hogy most épü­lő fatemp­lo­mu­kat Szent Ist­ván­nak fog­ják fel­szen­tel­ni.

A teme­tő­ben az I. világ­há­bo­rú­ban elesett magyar és német hon­vé­dek alusszák örök álmu­kat.

A vezér­lő feje­de­lem 1703-ban Rákó­czi­szál­lá­son bocsá­tot­ta ki híres fel­hí­vá­sát a nem­zet­hez, itt talál­ko­zott Ber­csé­nyi Mik­lós gróf­fal és dra­go­nyo­sa­i­val, majd 1711-ben itt hagy­ta el könnyek között hazá­ját Vere­be­sen át.

Ez a Kele­ti-Besz­ki­dek haj­dan volt leg­for­gal­ma­sabb átjá­ró­ja, ahol őse­ink nagy része is belé­pett a Kár­pát-meden­cé­be. A hon­fog­la­lás emlé­ké­re állí­tott műve­ket az aktu­á­lis hatal­mak igye­kez­tek eltün­tet­ni, míg végül a magyar embe­rek szí­vé­ben örök­ké élő emlék­mű­vet Matl Péter öntöt­te for­má­ba. 2008 óta áll­ja a ron­gá­lók dühödt roha­ma­it. Az emlék­mű hét kőtömb­ből áll, melyek a hét hon­fog­la­ló tör­zset szim­bo­li­zál­ják.