Amikor Székelyvarságon ragadtunk
A kanca nincs szokva a meredélyhez, ezért gyakran állunk meg fölfelé, amint éppen Korondról Székelyvarság felé igyekszik szekerünk. Habzik a ló – utal az izzadó állatra a bakon Berci, akit arra is megkérünk, meséljen már valami frappáns medvés történetet innen a környékről, ha már holnap medvelesre megyünk. Elhangzik jó pár eset, de a legérdekesebb mindenképpen az, amikor egyik barátja uniós támogatásból gondolta megreformálni méhészetét a közeli Parajdon. Lettek is szép, új kaptárok, csak hát ezek a medvének is megtetszettek, aki minden éjjel magához is vett egy kis mézet a „csilli-villi” kaptárokból. Mit volt mit tenni, irány a székelyudvarhelyi erdészet, hogy csináljanak már valamit azzal a medvével, hisz elég sok pénz lett belefektetve a mézüzletbe. „De hát ember, nem tudjuk körbekeríteni az erdőt! Kösse meg azt a medvét, aztán majd érte megyünk” – volt a válasz az udvarhelyi hivatalban. Néhány álmatlan éjszaka után csak megszületett a megoldás a megkötésre. Jó pár liter pálinka került a csali kaptárba, amelyet egy éjszaka annak rendje és módja szerint megdézsmált a hívatlan látogató. Innen már csak követni kellett a nyomokat, majd a kissé pityókás állat lábát összeláncolni, és lakatot tenni rá. Aztán sebtében irány Udvarhely, ahol beloholva csak annyit mondott méhészünk: „a medve meg van kötve, most már vihetik”. Hogy mit szóltak a meglepett erdészek a hivatalban, vagy akár a helyszíni szemle során, arról nem szólt a fáma, mindenesetre ez a medve többé nem kóstolta a parajdi mézet.
Mire megemésztjük a fenti történetet, már fel is érünk a Görgényi-Hargita-fennsíkra, ahonnan majd ereszkedünk Varságra. Lassan ballag a szekér, miközben arra gondolunk, milyen régóta járjuk már a Kárpát-medencét, de nem sok olyan hely van, ahová nem emlékezni érkeztünk, hanem az ezredéves folytonosságot ünnepelni. Itt nem kell lekaparni a modernség művi mázát, itt nem nagyítóval kell keresni a múltunkat, itt nem tudott belepiszkítani a korszellem a mindennapokba. Ott van a quad a kertben, ott van a plazma a szentképek közt a falon, de mégsem a pénz, a kivagyiság a mérce ember és ember közt. Horkant még egyet a ló, csikordul még egyet a kerék, és csak megérkezünk Varságra.
Mutatónak hívják Székelyvarság Tálasbérc nevű ormán azt a fakilátót, ahonnan végigtekintünk a Nagy-Küküllő forrásvidékén. A komor Kárpátokra nehezedő némaság már-már olyan hangulatot áraszt, mintha nem lakna itt más, csak a magány. Pedig erről szó sincs: a vidám tanyabokrokból itt-ott felszálló füst életet jelez. Olyan életet, amely Orbán Balázs 1870-es itt járta óta mit sem változott. Azért annyi változás történt, hogy 1907-ben az irtványok szórványtelepeiből önálló tanyaközség jött létre Varságtisztás néven, amely 1909-ben veszi fel a Székelyvarság nevet. A Mutató kilátóhoz legközelebb eső Parlament nevű kisbolt-kocsma már azzal belopta szívünkbe magát, hogy történelmi nagyjaink fotóival, többek között Horthy Miklós képekkel volt dekorálva. A régi nagyok közt érdeklődve figyeltünk fel arra a tablóra, melyen az összes helyi lakos fel volt tüntetve fotóval, névvel, születési évvel. És mivel éppen délidőben jártunk arra, az a szerencse ért bennünket, hogy a tanya férfi lakosainak nagy részét személyesen azonosíthattuk be a tabló alapján. A hamar közvetlenné váló beszélgetésben aztán azt is megtudhattuk, hogy azért Parlament a kocsma neve, mert itt bárki, bármikor felszólalhat.
A kocsmát követően a környék természeti látnivalói következtek a sorban. Tartód vára, a Csorgókő-vízesés, a Küküllő forrása a falusi turizmus révén már a jövőt jelenthetik Székelyvarságnak, ahol ma még a fakitermelés, a zsindelykészítés, a gazdálkodás a fő megélhetési forrás. És, hogy „a világ tetején” miként tette meg az első lépéseket a falusi turizmus, arról vendéglátónk és kalauzunk Baksa József mesélt nekünk egy hosszú tavaszi délutánon. Ő egy napon úgy döntött, hogy 40 év Budapest után új kezdetet keres feleségével, amelyet itt talált meg Varságon. Ahogyan ő fogalmazott: otthonról hazatért, úgy, hogy egyetlen erdélyi felmenővel sem rendelkezett. Lett családja a szomszédság, és lett öröm a gazdaság gyarapodása, és lett társa az úton-útfélen növő kötelesség, melyet a lét itt bőkezűen osztogat. Civilizáció sújtotta gondolkodással nehéz is mit kezdeni az ilyen döntésekkel, még szerencse, hogy azt mi odalent hagytuk, és szívesen hallgattuk a történeteket az itteniek nyíltszívűségéről, befogadó természetéről. Közben pedig bámultuk a székely ácsokat, ahogyan az új vendégház gerendáit állították éppen, bámultuk a Madarasi-Hargitát, mely még hófoltokkal büszkélkedett, és bámultuk ezt az egész valószínűtlen világot, ahol még harmóniát sugároz, meséket és legendákat szül a táj.
Másnap aztán jön Hadnagy Ottó, aki már napok óta eteti a medvét, amit mi is lencsevégre kapunk. A történet pikantériája, hogy kiderül ez a medve sántít az egyik lábára. A filmet látva egy állatorvos aztán megkereste Ottót, a medvét befogták, majd némi kezelés után visszaengedték a természetbe. Hát ilyen történetek tették a Hazajáró első évadját még gazdagabbá.
A forgatás időpontja: 2012. április 25-26., 28-29.
Hazajárók: Kenyeres Oszkár, Pintér János
Szereplők: Baksa József, Bálint Dénes, Bálint Vencel, Boros János, Hadnagy Ottó, Pál Sári Géza
Operatőr: Schödl Dávid
Hangmérnök: Tóth József
Szerkesztő: Kenyeres Oszkár
Technikus: Kiss Attila
Vágó: Herneczky Frigyes
Narrátor: Tokaji Csaba
Főcímzene: Bükki Bence
Köszönet: Farkas Beáta
Írta és rendezte: Moys Zoltán
