"Én nem panaszkodhatom a két haza szeretete ellen. Míg kifelé jöttem Magyarországból, mondhatni egészen könnyzáporban fürödtem, hogy gyakran bőrig áztam. Hogy Erdély földjére léptem, derült ég és mosolygó arcok fogadtak. Szeretem Magyarhont, de Erdély volt mindig lelkem édes álma. S örömmel tapodom e földet, melynek mindent köszönhetek, mi legkedvesebb nekem."
Ahogy a Kis-Küküllő folyik, olyan szép lassan vízmelléki útja végéhez közeledik a Hazajáró. Nehéz szabadulni a folyóvölgyet övező erdélyi dombláncolatok lankásan hullámzó vidékének vonzó varázsától. Mert hiába az új korok minden szerves kultúrát ledaráló szelleme, maradt még itt valami a román, szász és magyarlakta kistáj-szigetek találkozásánál kibontakozott sajátos hagyományvilágból. És ahogy magunk mögött hagyjuk az ortodoxiát és a szász erődtemplomokat, a magyar szórványokból a tömbbe érve hosszas utazásunk végén belépünk a régen látott Székelyföld kapuján is.