Mit sem sejt­ve foly­do­gált keresz­tül a Duna a meg­süllyedt ősi vul­ká­non. Aztán a dom­bok heggyé emel­ked­tek körü­löt­te, míg med­re egy­re mélyebb­re vágó­dott. S láss cso­dát, kiala­kult a folyó hosszú útjá­nak egyik leg­szebb sza­ka­sza, a Duna­ka­nyar. Mind­két olda­lá­nak épp a túl­part­ban való gyö­nyör­köd­te­tés adja meg a vará­zsát. Vál­to­za­tos­sá­ga jelen­ti egy­sé­gét is, hisz a két part föld­raj­zi, tör­té­nel­mi és nép­raj­zi szem­pont­ból is elvá­laszt­ha­tat­lan egy­más­tól. A túl­ol­dal­ról már meg­cso­dál­tuk a jobb part hegy­vi­lá­gát. Most helyet cse­ré­lünk, hogy innen néz­zünk vissza, miköz­ben beba­ran­gol­juk vad szik­lák­kal öve­zett park­er­dő­jét. Szí­vé­ben király­sá­gunk haj­da­ni köz­pont­ja, Viseg­rád és Dömös kör­nyé­ké­nek közép­ko­ri emlé­kei, a sváb örök­ség­gel meg­fű­sze­rez­ve a mai napig meg­ha­tá­roz­zák a Duna­ka­nyar szel­le­mi­sé­gét.