A Drá­vá­tól innen eső vidé­ket is alig, de a Drá­va túl­ol­da­lát, az egy­ko­ri Verő­ce és Belo­vár-Kőrös vár­me­gyék észa­ki vidé­ke­it szin­te egy­ál­ta­lán nem isme­rik a turis­ták. Magyar közös­sé­ge­ket se nagyon talá­lunk, hisz, miu­tán a török kieb­ru­dal­ta a Bilo-hegy­ség dim­bes-dom­bos völgy­haj­la­ta­i­ból és a Verő­cei-sík­ról az Árpád-kori, várak­kal és kolos­to­rok­kal meg­erő­sí­tett keresz­tény magyar álla­mi­sá­got, a Drá­va és árte­re évszá­za­do­kon keresz­tül maka­csul őriz­te a magyar-hor­vát etni­kai határt. Aztán a Habs­bur­gok tet­ték rá a kezü­ket a terü­let­re, és dél­szláv népek­kel tele­pí­tet­ték újra a kato­nai határ­őr­vi­dék­ké ala­kí­tott Drá­va­men­tét. Éppen 30 éve, hogy elhall­gat­tak a dél­szláv hábo­rú fegy­ve­rei. Ma már csen­des élet zaj­lik a Drá­ván túli dom­bok között, ahol zavar­ta­la­nul fel­fe­dez­het­jük épí­tett örök­sé­ge­in­ket és magyar élet­je­le­in­ket.