Valami van e hegyek alján,
csak azt nem tudom, hogy mi lehet –
Egy patak tán? – a Körözs maga?
egy csipkebokor, mely valaha,
régen megbűvölt engemet?
S a béli hegyek rőt bíbora,
ha fölragyogott kék időben,
azt véltem: egy sereg angyal
jött át Erdélyből, s én virág-haranggal
üdvözlöm őket elmenőben…
(Sinka István: Bihari táj (részlet) 1938)
Így látta a „fekete bojtár,” Sinka István Biharországot, s 75 év után a Hazajáró is felkerekedik, hogy megbűvölődjön a Körös fonta hegyektől. Két világ, Erdély és az Alföld határa a regényes Belényesi-medence, ahol a Biharból eredő Fekete-Körös, felső szakaszán, a Királyerdő és a Béli-havasok között elterpeszkedve tág völgyet vájt magának. A folyók, a szelek és az éghajlatváltozások alakította Felsővölgy hegyeinek gyomrában sokféle érc halmozódott fel. Ebben a tájban jelent meg az ember, hogy a természeti kincseket kiaknázva otthonává tegye e gazdag medencét. E zárt, archaikus világ felfedezését Györffy István néprajztudósnak köszönhetjük. Tőle tudjuk, hogy a magyarság már a kora Árpád-korban megtelepedett a Fekete-Körös völgyében, s hiába a tatár, a török és a legújabb kori hódítók pusztításai, a határtalan erdőségek oltalmazásában megőrizte hitét és sajátos népi kultúráját. Az évszázadokig a váradi püspökség birtokolta, majd a 16. században reformátussá lett Belényesi-medence magyarsága a román térhódítással szórvánnyá morzsolódott. De van remény a megmaradásra, mert élnek még itt, a forrásvidéken lokálpatrióták és a csonka országban lelkes természetjárók, akik azon munkálkodnak, hogy a lebontsák a Körösök völgyében magyar és magyar közé emelt gátakat.