Ha vala­ki, akkor mi, magya­rok meg­ta­nul­hat­tuk, hogy a hazát nem elég meg­sze­rez­ni, azt min­den idő­ben meg is kell tud­ni véde­ni. Gye­pű­vi­dé­ke­in­ken mély rán­co­kat hagy­tak hon­vé­dő har­ca­ink. Miért len­ne ez más­képp dél­nyu­ga­ti, kato­nai határ­őr­vi­dé­kün­kön, a Báni-vég­vi­dé­ken? Alig ismer­jük a Lónya­me­ző és Kul­pa­me­ző között elte­rü­lő tájat, pedig soká­ig volt a musz­lim és keresz­tény világ ütkö­ző­zó­ná­ja. A har­cos koro­kat idé­zik a hegy­te­tő­kön és folyó­vi­zek part­ja­in őrkö­dő várak. Amit a török nem rom­bolt le, azzal vég­zett a dél­szláv hábo­rú, amely­ből csak las­san tápász­ko­dik a Kul­pa, a Szá­va és az Una folyó vidé­ke. Pedig van miért ébre­dez­ni, hisz Lónya­me­ző kivé­te­les vízi élő­vi­lá­ga, a Zrí­nyi- és a Péter-hegyek vas­kos tör­té­ne­lem­mel és turisz­ti­kai vonz­erő­vel bír­nak. Dam­ja­nich János és Zrí­nyi Mik­lós szü­lő­föld­jé­re lép­ve azt se feled­jük, hogy ha vala­ki­nek, nekünk magya­rok­nak nincs szük­sé­günk kita­lált, import hősök­re, ami­kor olyan való­di hőse­ink van­nak, mint az ara­di vér­ta­nú vagy a szi­get­vá­ri már­tír.