Távo­li föld­tör­té­ne­ti múlt­ba vész már, ami­kor a fel­töl­tő­dő Pan­non-ten­ger elbo­csá­tot­ta magá­tól az Ős-Dunát, aki fog­ta ván­dor­bot­ját, búcsút intett a Kár­pát-meden­cé­nek és kelet­nek indult új ten­gert keres­ni magá­nak. Ennek a pan­nó­ni­ai búcsú­nak áll dísz­sor­fa­lat két oldal­ról az Aldu­nai-hegy­vi­dék és a Szerb-érc­hegy­ség. A hazai olda­lon első­ként a karszt­je­len­sé­gek­ben gaz­dag Lok­va int búcsút, aki látott róma­i­a­kat, dáko­kat, huno­kat, török­kel vias­ko­dó magyar vité­ze­ket, majd labanc bürok­ra­tá­kat is, akik a török után bányá­szok­kal, új tele­pe­sek­kel szór­ták tele a vidé­ket. Így vált a Bán­sá­gi-hegy­vi­dék a népek kohó­já­vá, amely­ben a szer­bek, cse­hek és oltyán bufá­nok még jelen van­nak, de a néme­tek és a magya­rok már csak fel­fe­de­zés­re váró emlé­kek­ben élnek.