A város fon­tos euró­pai utak keresz­te­ző­dé­sé­ben, a tatár­já­rás után eresz­tett haj­tást a Duna és a Tisza közöt­ti déli síkon, ám amíg a Magyar Király­ság és az Osz­mán Biro­da­lom ütkö­ző­zó­ná­já­ban feküdt, évszá­za­do­kig nem tudott meg­erő­söd­ni. A török kiűzé­se után viszont roham­lép­tek­ben tere­bé­lye­se­dett, és 1779-ben már sza­bad kirá­lyi váro­si ran­got is kapott. Sza­bad­ka a mil­len­ni­um ide­jén nyer­te el sze­cesszi­ós  arcu­la­tát és a XX. szá­zad ele­jé­re már hazánk egyik leg­né­pe­sebb, száz­ez­res nagy­vá­ro­sá­vá, a dél­vi­dé­ki magyar­ság szel­le­mi köz­pont­já­vá nőt­te ki magát. Tri­a­non derék­ba tör­te fel­íve­lő pályá­ját, de gyö­ke­re­it nem tud­ta kiszag­gat­ni, és a — főleg Raich­le Ferenc épí­tész mun­ká­ját dicsé­rő — cif­ra épü­le­tei még ma is sokat mesél­nek múlt­já­ról.

Sza­bad­ka a hit­élet köz­pont­ja is egy­ben, a bács­kai kato­li­kus püs­pök­ség szék­he­lye, a 18. szá­za­di Szent Teréz szé­kes­egy­ház gyűj­ti össze vasár­na­pon­ként a város magyar és hor­vát híve­it.

És hogy ne sza­kad­jon szer­te­szét a homok­há­ti magyar­ság, a nép­ha­gyo­má­nyo­kat és a kul­tú­rát szol­gál­ja az ország­vesz­tés óta a sza­bad­kai Nép­kör épü­le­te is, amely­nek olda­lá­ban Kos­suth Lajos szob­ra figye­li aggód­va a vál­to­zó idő­ket.

Van itt még egy épü­let, a Váro­si Gimná­zi­um, ami töb­bet jelent a magyar ajkú embe­rek­nek, mint egy­sze­rű isko­la. Ezt jel­zi a falát díszí­tő emlék­táb­la és az előt­te álló szo­bor.

A tele­pü­lés a 19. szá­zad­ban kez­dett kiépül­ni, ami­kor fel­fe­dez­ték a tó ásvá­nyi anya­gok­ban gaz­dag ter­mál­ví­zé­nek és iszap­já­nak gyógy­ere­jét. Az 1900-as évek­ben part­ján szép sze­cesszi­ós vil­lák épül­tek, s Palics egy-ket­tő­re a Monar­chia fel­ka­pott für­dő­vá­ro­sa lett. Nap­ja­ink­ra saj­nos fel­bo­rult a tó ter­mé­sze­tes öko­ló­gi­ai rend­sze­re, de így is elő­sze­re­tet­tel jár­nak ki ide a fel­üdü­lés­re, pihe­nés­re vágyók.

Part­ján egy való­di sport­tör­té­ne­ti kuri­ó­zum vár gon­dos­ko­dó kezek­re. A Bagoly­vár épít­te­tő­je, Ver­mes Lajos alig volt húsz éves, mikor meg­szer­vez­te a modern kori olim­pi­ák elő­fu­tá­ra­ként szá­mon tar­tott Pali­csi Olim­pi­ai Játé­ko­kat. Itt, a Bagoly­vár­ban szál­lá­sol­ta el a spor­to­ló­kat, kiala­kít­va a világ első olim­pi­ai falu­ját. Sport irán­ti rajon­gá­sát jel­zi, hogy 1884-ben Euró­pa har­ma­dik kerék­pár­pá­lyát épí­tet­te ki Pali­cson.

A für­dő­vá­rost másik jel­ké­pe, a több mint 100 éves Víz­to­rony.

Haj­du­já­rás föld­je kivá­ló sző­lő- és gyü­mölcs­ter­mesz­tés­re. Itt él Mau­rer Osz­kár bor­ter­me­lő, aki hagyo­má­nyos mód­sze­rek­kel fog­lal­ko­zik régi magyar sző­lő­faj­ták­kal, és az ősi ren­det pró­bál­ja újra meg­ho­no­sí­ta­ni a régi Csong­rá­di bor­vi­dé­ken és a Sze­rém­ség­ben.

A szom­szé­dos Ludas hatá­rá­ban fek­szik az ősré­gi Luda­si-tó. Az elöre­ge­dő pusz­tai tó egyik utol­só mene­dé­ke a láp­vi­dé­ki élő­vi­lág­nak, csó­nak­kal nem láto­gat­ha­tó Spe­ci­á­lis Ter­mé­sze­ti Rezer­vá­tum, ahol csak madár­faj­ból több mint 200-at tar­ta­nak szá­mon. A mocsa­ras vidék, a tó nádas víz­vi­lá­ga min­dig is szer­ves részét képez­te a kör­nyék éle­té­nek, és remek rej­tek­he­lyül szol­gált a török elől buj­ká­lók­nak, majd a betyá­rok­nak is.

Leg­na­gyobb szi­ge­te a Rózsa Sán­dor szi­get, vagy más­ne­vén Boszor­kány­szi­get, ahol a legen­da sze­rint a híres rösz­kei betyár rej­tő­zött el a csend­őrök elől.

Még ebben a cudar, lélek­el­le­nes világ­ban is van­nak elpusz­tít­ha­tat­lan magyar szi­ge­tek. Ilyen az Árpád-kori Kis­pi­ac is, ahol kicsi­ben egész Észak-Bács­ka össze­sű­rű­sö­dik: homok és szán­tó­föld, domb­hát és lege­lő talál­ko­zik hatá­rán.

A Dél­vi­dék vissza­tér­te­kor épült temp­lo­ma kivé­te­les kin­cset őriz: a kom­mu­nis­ta elnyo­más után elő­ke­rült Magya­rok nagy­asszo­nya oltár­ké­pet még az 1944-es temp­lom­épí­tők szán­ták falá­ra.

Az élet újjá­szü­le­té­sét, a tava­szi vissza­té­rést hir­de­ti a Kapi­tány-tó madár­da­los náda­sa is, amely men­tén az idő kere­ké­vel szem­ben teke­rünk tovább a szé­les homok­há­ton.

A Csá­kó-halom néven is ismert buc­ka az első zen­tai csa­tá­ra emlé­kez­tet. Kevés­bé ismert, hogy a török aló­li fel­sza­ba­du­lást hozó zen­tai csa­ta előtt, 1686-ben volt itt egy kisebb ütkö­zet is, ami azért volt jelen­tős, mert a tér­ség­ben ez volt az első győ­zel­münk a török felett.

A fia­tal tele­pü­lés Tóth József föld­bir­to­kos­nak, ország­gyű­lé­si kép­vi­se­lő­nek köszön­he­ti létét, aki a XX. szá­zad első évti­ze­dé­ben bir­to­ka egy részé­nek kiosz­tá­sá­val tet­te le a falu alap­ja­it, majd isko­lá­kat és temp­lo­mot is épít­te­tett a gya­ra­po­dó közös­ség­nek.

A falu hűen őrzi első plé­bá­no­sa, Sza­bó Dénes már­tír emlé­két, akit a máso­dik világ­há­bo­rú végén, 1944-ben a jugo­szláv par­ti­zá­nok elhur­col­tak és kegyet­le­nül kivé­gez­tek.

A helyi közös­ség meg­úju­ló ere­jét jel­zi, hogy mennyi min­den sűrű­sö­dött itt össze, a falu a dél­vi­dé­ki magyar­ság egyik szel­le­mi köz­pont­já­vá lett és ma már van annyi lát­ni­va­ló itt és a kör­nyé­ken, hogy a falu­si turiz­mus is fel­élén­kült.

A tóth­fa­lu­si kitárt szár­nyú turul­ma­dár büsz­kén hir­de­ti a hazát járó ván­dor­nak a meg­úju­ló dél­vi­dé­ki magyar éle­tet és az Iste­ni örök igaz­sá­got. Jelen­leg ez a leg­na­gyobb turul­szo­bor a Dél­vi­dé­ken.