A Tur­ja és az Ung egye­sü­lé­sé­nél fek­szik Pere­cseny. Világ­ren­ge­tő ese­mé­nyek híján Per­cseny köz­pont­já­ban egy, a 19. szá­zad ele­jén élt lel­ki­is­me­re­tes pos­tás­nak, Feke­te Fedir­nek állí­tot­tak emlé­ket a falu köz­pont­já­ban.

Volt idő, ami­kor a vidék bir­to­ko­sai a Schön­bor­nok vol­tak, róluk nevez­ték el a tur­ja­vá­gá­si par­kot, amely a monar­chia idil­li kor­sza­kát idé­zi meg.

A szí­vet melen­ge­tő tér­kép mel­lett a tor­nyos bejá­ra­ti kapun a magyar címer és zász­ló is arra emlé­kez­tet: a vidék egy­kor a koro­na észak­ke­le­ti ékes­sé­ge volt.

Belép­ve a gyö­nyö­rű liget­er­dő­be, a sétány egy mesés tóhoz vezet. Part­ján még a pado­kat is magyar címer díszí­ti. A dal­mát fenyő­vel körül­vett Túr-tó kör­vo­na­la az Osztrák–Magyar Monar­chia 1867-es tér­ké­pét idé­zi.

De hogy ebből a béke­be­li kör­nye­zet­ből se hiá­nyoz­zon egy kis szür­re­a­lizz­mus, azért helyet kap­tak itt a szov­jet múlt hagya­té­kai is.

Róna­fü­re­di kirán­du­lás nem tel­het el ásvány­víz­für­dő nél­kül. A helyi for­rá­sok­nál már az 1600-as évek­től egész külön­le­ges módon old­ják meg a víz­gyó­gyá­sza­ti keze­lé­se­ket. Az ásvány­vi­zet elő­ször egy 1000 lite­res kád­ba enge­dik, majd tüzet gyúj­ta­nak alat­ta. A 40–45 °C‑ra mele­gí­tett víz­zel teli üst­be ülve úgy érez­zük, mint­ha való­ság­gal meg­főz­né­nek min­ket. Ami­kor már kel­lő­en fel­he­vü­lünk, gyor­san be is ugrunk a hideg folyó­víz­be. Ezek a für­dő­kú­rák jót tesz­nek az ideg­rend­szer­nek és az izom­zat­nak, de gyó­gyít­ják a lum­bá­gót és a reu­mát is.

Meg­eről­te­tő mászás nél­kül érhet­jük el a Róna­ha­vas csú­csát, ami való­já­ban egy fenn­sík­sze­rű lapos tető, ragyo­gó kilá­tás­sal a hegy­ség továb­bi tömb­jei és a Kár­pá­tok főge­rin­ce felé.

A közel­ben már nyo­mát sem talál­juk a Róna­ha­va­si mene­dék­ház­nak, ame­lyet még a meg­szál­lás előt­ti évti­ze­dek­ben a Magyar Turis­ta Egye­sü­let Ung­vá­ri Osz­tá­lya gon­do­zott.

A Róna­ha­vas és az Éles-kő közöt­ti hágón a Pre­lu­ka réten egy mos­to­ha idő­ket átvé­szelt emlék­kő talál­ha­tó az 1896-os évszám­mal. A Mil­le­ni­um évé­ben emlék facso­por­to­kat ültet­tek szer­te a Kár­pá­tok­ban. Ez a kő az ülte­tés emlé­két őrzi.

Az Éles-kő, vagy­is Oszt­ra-hora csú­csán még köze­lebb kerü­lünk a Kele­ti-Besz­ki­dek gerin­cé­hez, az Uzso­ki-hágó­tól a már kar­nyúj­tás­nyi­ra maga­so­dó Pikuj csú­csá­ig húzó­dó, rozs­da­bar­na szín­be öltö­zött hegy­lánc­hoz. Aljá­ban, a Szar­vas patak völ­gyé­ben apró archa­i­kus ruszin tele­pü­lé­sek hány­nak fittyet a hala­dó idő­re.

Ahogy a Kár­pá­tok hágó­i­ban len­ni szo­kott, az Ung for­rás­vi­dé­kén, a Kele­ti-Besz­ki­de­ken ülő Uzso­ki-hágót sem kerül­ték el a hon­vé­dő har­cok. Emlék­mű­vük­nél hajt­sunk fejet a Szur­may Sán­dor vezet­te hon­véd had­test kato­nái előtt, akik 1914 kőke­mény telén elke­se­re­dett harc­ban állí­tot­ták meg a ránk zúdu­ló orosz gőz­hen­gert.