Órad­na az Árpád-kori Magyar­or­szág leg­je­len­tő­sebb ezüst lelő­he­lye, egy­ben Erdély egyik leg­né­pe­sebb tele­pü­lé­se volt. A kirá­lyi kivált­sá­gok­kal is fel­ru­há­zott bánya­vá­ros­ba a 12. szá­zad­ban tele­pí­tet­ték be a szá­szo­kat. Ami­kor 1241-ben a tatár sere­gek betör­tek hazánk­ba, az első magyar tele­pü­lés, ami útjuk­ba esett, állí­tó­lag éppen Órad­na volt. A kutya­fe­jű­ek rög­tön le is tet­ték a név­je­gyü­ket: 4000 embert mészá­rol­tak le, és nem kímél­ték Isten házát, a feren­ce­sek ősi temp­lo­mát sem. Aztán jöt­tek a szor­gal­mas domon­ko­sokok, s a lerom­bolt temp­lom helyé­re kolos­tort épí­tet­tek. Ám a tatá­rok vér­sze­met kap­tak, s ami­kor 1285-ben újra betör­tek Erdély­be, a tele­pü­lés­sel együtt a kolos­tort is szét­zúz­ták. Azóta sem épült újra, csak romos falai emlé­kez­tet­nek a véres közép­kor­ra. De Órad­na népe élni akart és mivel a hegyek ontot­ták maguk­ból az érce­ket, a bányá­szat újra fel­len­dült, ami sok­fe­lől von­zot­ta ide a mun­kás keze­ket. A mai római kato­li­kus temp­lom 1824-ben épült, magyar szen­te­ket ábrá­zo­ló üveg­ab­la­kai a fénye­sebb múlt hagya­té­kai. A Zichy Domo­kos veszp­ré­mi püs­pök által ado­má­nyo­zott harang­ja pedig máig hir­de­ti a torony­ban: „Hegyen völ­gyön e szép tájon, zen­gő sza­vad tova­száll­jon.”

De alig van már, akit hívo­gat­hat­na. Az első világ­há­bo­rú­ban bezárt a Magyar Kirá­lyi Bánya­mű, s Tri­a­non után a szo­ká­sos for­ga­tó­könyv sze­rint zaj­lott itt is a hata­lom­vál­tás: a romá­nok töme­ges bete­le­pí­té­se, a bir­to­kok elkob­zá­sa, a német és magyar nyel­vű okta­tás meg­szün­te­té­se és a bányá­szat hanyat­lá­sa révén az egy­kor virág­zó Órad­na her­vad­ni kez­dett, s a magyar­ság szór­vány­sor­ba szo­rult.

A mara­dék magya­rok hitét és iden­ti­tá­sát szol­gál­ja a kato­li­kus plé­bá­ni­án műkö­dő Remé­nyik Tanul­má­nyi Ház, ahol a gyer­me­kek­kel is fog­lal­koz­nak.

A hava­sok lábá­hoz bújt apró falu, Rad­na­bor­be­rek magyar­sá­ga is szór­vány­ba került már. Észa­ki végé­ben áll a magyar kéz­ben lévő Suzy pan­zió, mögöt­te pedig az „utol­só ház,” ahol Bor­be­rek lel­ke, Remé­nyik Sán­dor kolozs­vá­ri köl­tő annyi­szor járt. Ma már emlék­ház­ként vár­ja a ide­lá­to­ga­tó­kat.

Innen­től bár­mer­re járunk, Remé­nyik lel­ke szó­lal meg min­den fában-kőben-patak­ban, mint ahogy itt, nem messze Bor­be­rek fölött, az Ördög­szo­ros­ban is.

Az Ünő­kő­ről tovább indul­va, a Sima-oldal­ban halad­va és a Csi­csó ormát érint­ve egy mere­dek kap­ta­tón át vezet az út az Ember-tető­re. Innen a gerin­cen hala­dunk tovább a Gar­ga­ló-csúcs felé. A Gar­ga­ló csú­csa iga­zi föld­raj­zi válasz­tó­pont. Innen a Rad­nai-hava­sok gerin­ce nyu­gat­nak tart tovább az Ünő­kő felé. Ves­sünk egy pil­lan­tást a Nagy-Tejes, a Puzd­ra, s mögöt­tük távo­labb a Bukuly és a Nagy-Piet­rosz hegy­tö­me­gei felé. A Kár­pá­tok fő víz­vá­lasz­tó­ja viszont itt, a Gar­ga­ló-nye­reg­től észak­nak kanya­ro­dik és az Asz­tal rét felé tart.

A Rad­nai-hava­sok máso­dik leg­ma­ga­sabb csú­csa. Alat­tunk a kat­la­nok csil­lo­gó ten­ger­sze­me­ket rej­te­nek, a nyu­ga­ti Ünő­kő-völgy­ben az Ünő­kő-tó, a kele­ti Lála-völgy­ben pedig a Lála-tavak csil­log­nak.