“A Polá­nából kiága­zó ala­csony ágak jól mívelt dom­bos tér­ség­gé tör­pül­nek, mely­nek egyik déli magas­la­tán Vég­les vára, a hason­ló nevű ura­da­lom­nak szék­he­lye áll. Vég­les hazánk leg­szebb fek­vé­sű vára­i­nak egyi­ke.” Lov­csá­nyi Gyu­la leírá­sá­hoz tegyük hoz­zá, hogy Vég­les vár­kas­té­lya ma újra régi fényé­ben ragyog, igaz, csak kül­se­jé­ben. Az elmúlt szá­zad­ban magá­ra hagyott romo­kat a 2000-es évek­ben egy orosz mil­li­ár­dos pén­zé­ből szé­pen újjá­va­rá­zsol­ták. A négy­csil­la­gos szál­lo­dá­vá lett vár­kas­tély­ba lép­ve kor­rekt módon magyar kirá­lyok fest­mé­nyei fogad­nak.

Úgy tart­ják, hogy mikor még Kor­po­ná­tól Len­gyel­or­szá­gig egy­be­füg­gő erdő volt itt min­den, akkor egy mókus akár fáról fára ugrál­va eljut­ha­tott az Ipoly­tól a Dunaj­ecig. Ekko­ri­ban ez a vidék még Zólyo­mi-erdő néven volt a magyar kirá­lyok vadász­te­rü­le­te, a magyar kirá­lyok pedig az erdők pere­mén őrvá­ra­kat épí­tet­tek, ahon­nan ezen várak őrsé­ge őriz­te a ren­det, és a kirá­lyi bir­to­kot. Mikor egy­szer Kun Lász­ló és két kísé­rő­je elté­vedt a Polyá­ná­ban, éppen egy ilyen kis vár­nál lyu­kadt ki sáro­san, koszo­san. Per­sze a vár őrsé­ge vad­or­zó­nak néz­te a királyt, és nem enged­te be, hisz a király fényes ruhá­ban jár, nem így sáro­san. Mikor aztán meg­ér­ke­zett a király tel­jes kísé­re­te, a derék őrö­ket jól meg­ju­tal­maz­ták, a várat pedig elne­vez­ték Vég­les­nek.

A 13. szá­zad­ban a zólyo­mi út védel­mé­re emelt vég­le­si várat aztán szá­za­do­kon át kirá­lyi vadász­kas­tély­ként hasz­nál­ták. Zsig­mond, majd Nagy Lajos király után Hunya­di Mátyás is elő­sze­re­tet­tel vadá­szott erre­fe­lé. A török, majd a Thö­kö­ly és Rákó­czi-féle kuruc sza­bad­ság­harc ide­jén a vár újra védel­mi célo­kat szol­gált.  A 17. szá­zad­tól a béké­sebb idők­ben az Ester­há­zy csa­lád élte itt fény­űző éle­tét. A kiegye­zés után a volt ’48-as hon­véd ezre­des, Nemes­ké­ri Kiss Mik­lós vásá­rol­ta meg a bir­to­kot és újra vadász­kas­téllyá ala­kí­tot­ta. Utol­só magyar­or­szá­gi tulaj­do­no­sa Habs­burg Fri­gyes főher­ceg volt. Aztán a máso­dik világ­há­bo­rú elvesz­té­sé­vel az új világ­rend viha­ra vég­leg kisö­pör­te innen a magyar szel­le­met…

A vár­kas­tély a Sza­lat­na part­ján fek­szik, hon­lap­ján min­den infor­má­ci­ót meg­ta­lá­lunk, ha meg sze­ret­nénk láto­gat­ni.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a vár­kas­tély.)

A Polyá­na déli lej­tő­it évszá­za­dok óta pász­tor­ko­dás­sal, fameg­mun­ká­lás­sal és föld­mű­ve­lés­sel fog­lal­ko­zó hegyi népek szór­vány­te­le­pü­lé­sei tar­kít­ják. Ez jól lát­szik a kör­nyék tele­pü­lés­föld­raj­zán is: a nagy kiter­je­dé­sű irt­vány­vi­dé­ken kevés a falu, főként elszórt pász­tor­szál­lá­sok ala­kul­tak ki, melyek mára hét­vé­gi kis ker­tek­ké vál­va össze­ér­nek egy­más­sal a Sza­lat­na hosszú völ­gyé­ben. Ezek köz­pont­ja az 1638-ban a vég­le­si Csá­ky ura­da­lom terü­le­tén kelet­ke­zett, majd később mező­vá­ro­si ran­got kapott Gyet­va. Az ide tele­pült pász­tor­né­pek a kör­nye­ző szlo­vá­kok­kal keve­red­ve sajá­tos kul­tú­rát hoz­tak lét­re. Ahogy a neves nép­raj­zos, Divald Kor­nél Gyet­va ere­de­té­vel kap­cso­lat­ban meg­je­gyez­te: „A Sza­lat­nya völ­gye népe ama bos­nyák raj utó­da­i­ból került ki, ame­lyet a török szo­rí­tott ki hazá­já­ból s Vég­les vára tövé­ben Mátyás király tele­pí­tett le. A Sza­lat­nya-völ­gyi bos­nyák iva­dé­kok föld­mí­ve­lés­sel és pász­tor­ko­dás­sal fog­lal­koz­nak, s külö­nö­sen híres juhá­szok. Egyet­len szó­ra­ko­zá­suk a kora tavasz­tól késő őszig a hegyek közt buj­do­só juhá­szok­nak a muzsi­ka s vasár­nap esténk­int a tánc.”

A nép­tánc és vise­let hagyo­má­nyát gon­do­san tovább­örö­kí­tet­ték a gyet­va­i­ak, 1966 óta éven­te, júli­us máso­dik hét­vé­gé­jén rend­sze­re­sen meg­ren­de­zik a Polyá­na-hegy­al­jai Folk­lór­fesz­ti­vált, amely a leg­au­ten­ti­ku­sabb szlo­vák hagyo­mány­őr­ző sereg­let. Gyet­vát ilyen­kor zene, ének, ünne­pi han­gu­lat töl­ti be a város­ba érke­ző mint­egy 1500 fel­lé­pő­nek köszön­he­tő­en. A “Hon­fi­tár­sak vasár­nap­ja” című műsor­be­tét kere­té­ben évről évre fel­lép­nek a kül­föl­dön élő szlo­vá­kok népi együt­te­sei.

Az élő nép­ha­gyo­mány mel­lett az 1994-ben meg­nyílt Polyá­na-hegy­al­jai Múze­um­ban lehet tovább ismer­ked­ni a tájék nép­raj­zi hagya­té­ká­val. Divald Kor­nél­lal szól­va: A „nép­mű­vé­szet tekin­te­té­ben a köz­ség az eth­no­gra­p­hus­ra néz­ve való­sá­gos kin­cses­bá­nya”. Az össze­gyűj­tött tár­gyi emlé­kek arról mesél­nek, hogy is élde­gélt egy­kor Polyá­na-hegy­al­ja népe.

De nem­csak a múze­um­ba zár­va marad­tak még míves darab­jai a népi kul­tú­rá­nak: a város fölöt­ti teme­tő­ben és a Kál­vá­ria körül dísze­sen fes­tett, fara­gott fake­resz­tek őrköd­nek az örök élet felett.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Kál­vá­ria.)

A Polyá­na sajá­tos alak­za­tok­kal tagolt tájé­ká­nak for­ma­kin­csét a vul­ká­ni múlt hatá­roz­za meg. A védett szik­la­kép­ződ­mé­nyek közül az egyik leg­ér­de­ke­sebb a kör­nye­ző lan­ká­sabb erdős dom­bok közül meré­szen kiemel­ke­dő Melich-szik­la. Ha fel­ka­pasz­ko­dunk az 1964 óta védett­sé­get élve­ző 30 m magas ande­zit szik­la­to­rony­ra, test­kö­zel­ből is meg­is­mer­het­jük a láva­fo­lyam meg­kö­vült marad­vá­nyát. A szik­lát a Polyá­na hatal­mas réteg­vul­kán­já­nak kül­ső kal­de­ra palást­ján futó kék jel­zés men­tén talál­juk, Sklia­ro­vo busz­meg­ál­ló­já­tól éppen 1,5 kilo­mé­ter távol­ság­ra van.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a szik­la.)

A Polyá­na déli olda­lán szá­mos nagy­sze­rű ande­zit szik­la­for­má­ci­ó­val talál­koz­ha­tunk, melyek közül a leg­lát­vá­nyo­sabb a Kala­már­ka szik­la­bi­ro­dal­ma. A neve­ze­tes ande­zit szik­la­tor­nyok két cso­port­ban tor­nyo­sul­nak. A len­ti, hosszan elhú­zó­dó alak­zat déli pere­mé­ről a Sza­lat­nya-völ­gyé­re, Gyet­vá­ra és távo­labb a Jávo­ros kör­nyé­ki hegy­vi­dék­re nyí­lik kilá­tás. Érde­mes a tövé­be is lemász­ni, hisz onnan mutat­ja iga­zán mar­káns arcu­la­tát. A kis vul­ká­ni pla­tót öve­ző, több mint 10 méter magas szik­la­fa­lak, kémé­nyek és tor­nyok a láva­fo­lyam elül­ső részé­nek fagye­ró­zi­ó­ja során kelet­kez­tek.

A Kala­már­ka szik­la­vi­lá­ga nem­csak a geo­ló­gu­sok para­di­cso­ma, de ked­velt gya­kor­ló­he­lye a szik­la­má­szók­nak is, akik össze­sen több, mint 400 út közül válo­gat­hat­nak.

A fel­ső szik­la­cso­port­hoz kitáb­lá­zott tan­ös­vény vezet, amely segít eliga­zod­ni a Polyá­na vul­ká­ni múlt­já­ban. A fel­ső Kala­már­kát érde­me­sebb a tövé­ben kör­be­jár­ni. Pere­me­i­ről a sűrű erdő miatt már kor­lá­to­zot­tabb a kilá­tás. A Kala­már­ka egyéb­ként jelen­tős régé­sze­ti lelő­hely is, szik­lái egy bronz­ko­ri vár marad­vá­nya­it őrzik.

A Kala­már­kát a Rud­na mag­ist­ra­la (az Ara­nyos­ma­ró­tot a Sto­li­cá­val össze­kö­tő Ércút) piros sáv­ján köze­lít­het­jük meg, de Gyet­vá­ból autó­val is el lehet ide jut­ni.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a fel­ső Kala­már­ka szik­lá­i­nál van.)

A Polyá­na egyik köz­is­mert ékes­sé­ge, a kül­ső vul­ká­ni koszo­rú leg­na­gyobb zuha­tag­ja, a 23 méter magas­ból alá­zú­du­ló Biszt­ra-víz­esés, amely ezzel a magas­ság­gal az Észak­nyu­ga­ti-Kár­pá­tok­ban is az elsők között van. A 983 méter maga­san alá­zú­du­ló víz­esés a láva­fo­lyam egy részé­nek lesüllye­dé­sé­vel kelet­ke­zett.

Aki a Polyá­na csú­csát érke­zik meg­hó­dí­ta­ni, az álta­lá­ban ezt a zuha­ta­got is fel­ke­re­si. A víz­esést autó­val Herencs­völgy­től a Polyá­na Hotel­hez veze­tő hegyi úton köze­lít­het­jük meg. A par­ko­ló­tól már a tan­ös­vé­nyen kell leeresz­ked­nünk a víz­esés­hez, amely men­tén lép­csők és lán­cok segí­tik a turis­tát. Szin­tén a víz­esés­hez vezet a Gyet­vát és a Polyá­na Hotelt össze­kö­tő zöld turis­ta­út is.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a víz­esés.)

Euró­pa egyik leg­na­gyobb réteg­vul­kán­ja fény­ko­rá­ban jó 4200 méter­re nőve ural­ko­dott a mio­cén kori tró­pu­si táj felett. Kis­test­vé­rei közül talán a Bör­zsöny őríz­te meg ilyen éppen az egy­ko­ri vul­ká­ni for­má­kat, és a Polyá­ná­hoz hason­ló­an, az ő kal­de­rá­ját is csak egy patak hát­rá­ló eró­zi­ó­ja tud­ta áttör­ni. A Polyá­na ese­té­ben ez a Huc­sa­va-patak, ám így is egy hatal­mas átmé­rő­jű vul­kán­roncs­ban tud gyö­nyör­köd­ni a turis­ta, ha fel­ka­pasz­ko­dik a Polyá­na kal­de­rá­já­nak pere­mé­re.

Fel­ka­pasz­kod­ni leg­egy­sze­rűb­ben a szebb napo­kat látott Hotel Pola­na­tól lehet, amely­hez Herencs­völgy­től lehet fel­au­tóz­ni. Itt, 1300 méte­res magas­ság­ban tudunk rácsat­la­koz­ni a Rud­na mag­ist­ra­la Gyet­va felől érke­ző piros jel­zé­sé­re, amely innen az Elül­ső-Polyá­na olda­lá­ban vezet fel, majd leeresz­ke­dik az 1270 méter magas Pri­ehy­bi­na-nye­reg­be. A rét­ről köz­ben vissza­te­kint­he­tünk a Jávo­ros és a Bör­zsöny felé. A nye­reg­ből 1 kilo­mé­ter a Polyá­na 1458 méte­res csú­csa, amely be van erdő­sül­ve, ám ha kité­rünk jobb­ra, akkor kelet felé kilát­ha­tunk a Vepor­ra. A Bör­zsönnyel ellen­tét­ben a Polyá­na főge­rin­cé­ről nem nyí­lik annyi kilá­tó­pont a kal­der­ára, illet­ve a vul­kán­roncs is meg­bil­lent nyu­ga­ti irány­ba, ezért min­den kis kilá­tó­he­lyet meg kell becsül­ni a főge­rin­cen futó piros jel­zés men­tén. Ilyen kilá­tó­hely a csúcs­tól észak­ra, 600 méter­re lévő Kat­ru­sa (1380 m), ahol mind­két irány­ba kitér­he­tünk egy-két fotó ked­vé­ért. Továb­bi 1 kilo­mé­ter­re észak­ra a Strun­ga (1300 m) szik­lá­i­ról is pazar kilá­tás nyí­lik a kal­der­ára.

A Polyá­na azon­ban nem­csak a geo­ló­gu­sok és vul­kano­ló­gu­sok ked­venc tere­pe: a maga­sabb régi­ók ős buja vadon­jai is külö­nös érté­ket kép­vi­sel­nek, oly­annyi­ra, hogy 1990-ben az UNESCO bio­szfé­ri­kus rezer­vá­tu­mai közé is beke­rül­tek. A piros jel­zés men­tén, a Hátul­só-Polyá­na kör­nyé­kén mesé­be illő, elva­dult fenyő­er­dő­be hato­lunk be. Mivel faki­ter­me­lés nyo­ma­i­val itt nem talál­ko­zunk, évszá­za­dok óta érin­tet­len ősfeny­ves vesz körül min­ket. A páf­rá­nyok­kal borí­tott alj­nö­vény­zet, a mohás kövek és a kidőlt régi fák vad­re­gé­nyes körí­tést adnak túránk­nak. A modern, fais­ko­lák­hoz szo­kott váro­si ember­nek ez káosz­nak tűn­het, pedig való­já­ban az őser­dő­ben orga­ni­kus rend van, ahol min­den fűszál­nak és kor­hadt fának meg­van a maga sze­re­pe.

A gerin­cen tovább halad­va még a Brus­ni­ans­ky grun és a Buko­vi­na kör­nyé­ke is tar­to­gat kilá­tást a kal­der­ára, de akár tovább is túráz­ha­tunk a Libet­bá­nyai-Vepor felé, vagy vissza­tér­he­tünk a Hotel Polya­ná­hoz, amely­nek büfé­je hét­vé­gen­ként nyit­va van. Itt talá­lunk erdei fahá­za­kat is, így akár több napot is eltölt­he­tünk a hegy­ség vadon­já­ban. A Polyá­na egy klasszi­kus vul­kán­tú­ra kere­té­ben is meg­hó­dít­ha­tó: Hor­hát­ból indul­va egy kör­tú­ra kere­té­ben jár­hat­juk végig a kal­de­ra pere­mét (40 km, 1400 m szint).

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a Polyá­na csú­csa.)

Aki gyak­ran tekint kör­be a Garam és az Ipoly fel­ső vidé­ké­nek hegye­i­ről, könnyen meg­akad­hat a sze­me egy tra­péz ala­kú hegyen, amely for­má­já­val egy­faj­ta iga­zo­dá­si pont­ként is szol­gál a túrá­zó szá­má­ra. Az azon­ban min­dig kéte­lye­ket vet fel, hogy a helyi­ek által fek­vő vad­disz­nó­hoz hason­lí­tott Vepor miért van min­dig másutt. Nos, a válasz egy­sze­rű: mert ket­tő van belő­le. A Vepor-hegy­ség leg­ma­ga­sabb pont­ján emel­ke­dik a Kleny­óci-Vepor, míg a Polyá­na-hegy­ség észa­ki végén a Libet­bá­nyai-Vepor.

Ha már ezt így tisz­táz­tuk, másszunk is fel az utób­bi­ra, mely – aho­gyan emlí­tet­tük – a Polyá­na észa­ki részén fek­szik észak-déli irány­ban. A “fek­vő vad­disz­nó” déli csú­csa, a Libet­bá­nyai-Vepor 1277 méter magas csú­csa, míg az észa­ki az 1255 méte­res Hrb. A Polyá­nát járók álta­lá­ban az 1458 méter magas főcsú­csot kere­sik, ide észak­ra már keve­seb­ben vetőd­nek el. A csúcs­ra a Rud­na Mag­ist­ra­la piros jel­zé­se vezet fel mind észak, mind dél felől. Ha Libet­bá­nya felől jövünk, akkor Seb­őt és a Libet­bá­nyai-Buko­vi­na pom­pás kilá­tást nyúj­tó csú­csát is érint­ve érke­zünk a zöld, majd kék jel­zés­sel a Jas­eno­va-nye­reg fölé, ahon­nan már a piros jel­zés az úti­tár­sunk az emel­ke­dőn, miköz­ben bal­ra rálá­tunk a Vepor-szik­lá­ra. Libet­bá­nyá­ról a Hrb csú­csán keresz­tül is fel­ér­he­tünk a tele­pü­lés­ről elne­ve­zett Vepor­ra, ez eset­ben is a kék jelzésről kell a Rud­na Mag­ist­ra­la piro­sá­ra vál­ta­nunk. A csú­csot erdő borít­ja, de a csú­csot öle­lő szik­la­szirt kele­ti és nyu­ga­ti kilá­tó­pont­ja­i­ra is vezet ösvény.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a csú­cson lévő irány­jel­ző osz­lop.)

“Észak­ra a Kis-Vepor emel­ke­dik ki. Pere­me­in ande­zit­breccsa lát­ha­tó. Ezt láva töri át. A mere­de­ken kiemel­ke­dő magas­la­tot kikezd­te az eró­zió. Mély aszó­kat vágott bele, s a külön­bö­ző ellen­ál­lá­sú breccsá­ban vad, bizarr for­má­kat hozott lét­re. Sza­ka­dé­kos pere­mei meg­ne­he­zí­tik a járást.” A neves geo­ló­gus, Szé­kely And­rás 1957-es tanul­mány­út­ja során vetet­te papír­ra e soro­kat, miu­tán meg­mász­ta a “Kis-Veport”.

A Libet­bá­nyai-Vepor észa­ki végén emel­ke­dő csú­csot Púp-hegy­re for­dít­hat­juk, és való­ban így is hat a hegy, ha az alat­ta fek­vő mező­ről fel­né­zünk rá. A hegy­kúp­ra azért is büsz­kék a szlo­vá­kok, mert itt van újdon­sült orszá­guk föld­raj­zi közép­pont­ja. Bár a csúcs­kő az erdő­ben van, a csúcs alat­ti szik­lák­ról remek kilá­tás nyí­lik a Kör­mö­ci-hegy­ség­re, a Nagy-Fát­rá­ra, az Ala­csony-Tát­rá­ra és a Vepor­ra is. Leg­könnyeb­ben a hegy alat­ti rét­ről jut­ha­tunk fel a Hrb-re, ame­lyen han­gu­la­tos mene­dék­ház vár­ja a bakan­cso­so­kat. Innen 30–40 perc alatt lehet meg­ten­ni az 1 kilo­mé­te­res távot a piros jel­zé­sen. A Hrb­ről aztán akár tovább is mehe­tünk a Libet­bá­nyai-Vepor­ra, vagy akár a Polyá­na csú­csá­ra.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a csú­cson lévő irány­jel­ző osz­lop.)

Nem sok magyar sza­bad­ság­har­cost ítélt két­szer is halál­ra a Habs­burg bíró­ság. Benicz­ky Lajos volt az, akit 1849-ben az ara­di had­bí­ró­ság kötél álta­li halál­ra ítélt, amit aztán kegye­lem­ből húsz év kény­szer­mun­ká­ra vál­toz­tat­tak. Benicz­ky Lajos az 1856-os álta­lá­nos amnesz­tia után nem soká­ig fért a bőré­be: 1865-ben füg­get­len­ség­pár­ti szer­vez­ke­dés miatt ismét halál­ra ítél­ték, ebből lett 20 év vár­bör­tön, ám a kiegye­zés után ismét meg­men­tet­te az amnesz­tia.

Zólyom vár­me­gye alis­pán­ja hamar Kos­suth hívé­vé vált, majd a sza­bad­ság­harc ide­jén bánya­vi­dé­ki kor­mány­biz­tos és vezér­ez­re­des lett. Olyan hadi­tet­tek fűződ­nek a nevé­hez, mint Hur­ban meg­ve­ré­se Buda­tin­nál, a loson­ci raj­ta­ütés, Fel­ső-Magyar­or­szág közép­ső részé­nek fel­sza­ba­dí­tá­sa vagy éppen sike­res geril­la­harc a Vág völ­gyé­ben.

Ez mind eszé­be jut­hat az uta­zó­nak, ha Alsó­mi­csi­nye felé visz az útja, hisz itt szü­le­tett a mos­to­ha sor­sú Benicz­ky Lajos. A mos­to­ha sor­sú sza­bad­ság­har­cos­nál már csak a Micsi­nyei, majd a Benicz­ky csa­lád ősi bir­to­ka, Alsó­mi­csi­nye 16. szá­za­di késő rene­szánsz vár­kas­té­lya van mos­to­hább álla­pot­ban. A máso­dik világ­há­bo­rú­ban súlyo­san meg­ron­gá­ló­dott omla­do­zó épü­let a falu felet­ti dom­bon vár­ja, hogy vala­ki meg­ment­se az enyé­szet­től.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a kas­tély.)

Alsó­mi­csi­nye szé­lén a vul­ká­ni múlt aján­dé­kai, a micsi­nyei tra­vert­í­nó for­rá­sok nyúj­ta­nak hűsí­tőt. Ezek az ásvá­nyok­ban gaz­dag szén­sa­vas for­rá­sok és a kör­nyé­kü­kön kicsa­pó­dó mész­tu­fa kép­ződ­mé­nyek külön­le­ges ter­mé­sze­ti érté­ket kép­vi­sel­nek. Össze­sen 4 for­rást talá­lunk itt, melyek közül a főút­hoz leg­kö­ze­leb­bi van kiépít­ve, viszont a töb­bi­hez is pal­ló­sor visz. A for­rá­so­kat Alsó­mi­csi­nye és Cse­rény közt talál­juk a főút men­tén, ahol le is tudunk par­kol­ni.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a “házi­kós” for­rás.)

Cse­rény közép­ko­ri tele­pü­lé­sé­nek bőven van mon­da­ni­va­ló­ja az erre járó magyar turis­tá­nak. A zólyo­mi ispán­ság bir­to­kát III. And­rás király 1300-ban har­ci érde­me­i­ért Madách Imre ősé­nek, Kür­tö­si Pál comes­nak ado­má­nyoz­ta. Ő épí­tet­te a góti­kus Szent Már­ton temp­lo­mot, mely­nek fala­it kora­be­li, 14. szá­za­di fres­kók díszí­tik. A török veszély ide­jén fal­lal vet­ték körül, majd harang­to­ronnyal is meg­tol­dot­ták a temp­lo­mot, mely­nek 1483-ban készí­tett góti­kus oltá­ra ma a Magyar Nem­ze­ti Galé­ri­á­ban lát­ha­tó. A temp­lom­ba a plé­bá­nos segít­sé­gé­vel jut­ha­tunk be; a plé­bá­nia tele­fon­szá­ma: 00421484192052.

A falu­tól észak­ra egy külö­nös kilá­tó­ból vehet­jük szem­ügy­re a tájat.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a góti­kus temp­lom.)

A Polyá­na sza­bá­lyos vul­ká­ni kal­de­rá­ját csak a Huc­sa­va-patak volt képes átfű­ré­szel­ni, így a kal­de­rá­ban lehul­ló csa­pa­dék a Hor­há­ti-völ­gyön keresz­tül távo­zik az egy­ko­ri krá­ter­ből. A völ­gyön a kék jel­zés vezet keresz­tül, amely lát­vá­nyos szik­la­for­má­ci­ó­kat is érint. Fel­fe­lé halad­va a völgy­ben, egy jobb kanyar után az agg­lo­me­rá­tu­mos marad­vá­nyo­kat kép­vi­se­lő szik­lák egyik gigá­szi kép­vi­se­lő­je, a Bát­ovi-kőszik­la áll­ja utun­kat. Még elkép­zel­ni is nehéz, milyen lehe­tett, ami­kor ez a közel 14 méter magas és 8 méter szé­les szik­la­tömb egy­szer csak levált a hegy­ről és a völgy­be zúdult. A völgy­ben zaka­tolt egy­kor a Vég­les­ből Kys­lin­ky­be köz­le­ke­dő erdei kis­vas­út is.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a szik­la.)

Juraj Jáno­sik uta­zá­sa­it bizony Beny­ovsz­ky Móric is meg­iri­gyel­het­né: szin­te nincs olyan hegy­sé­ge a Fel­vi­dék­nek, ahol ne len­ne leg­alább egy bar­lang, szik­la­szirt elne­vez­ve az 1711 és 1713 között tevé­keny­ke­dő szlo­vák betyár­ról. Ily módon a Polyá­na sem marad­ha­tott ki a sor­ból. A Hor­há­ti-völgy felett emel­ke­dő 200 méter hosszú és 30 méter magas ande­zit­szik­la róla kap­ta újko­ri nevét. A legen­da sze­rint a szik­la­szirt­ben van egy bar­lang, amely­be Jáno­sik kötél­lel eresz­ke­dett le, hogy elrejt­se kin­cse­it.

A geo­ló­gu­sok azt mond­ják, hogy a szik­la­szirt ande­zit­breccsá­ból épült, melyet ande­zit­tu­fa cemen­tált össze. A mál­lás egy kis bar­lang­ra emlé­kez­te­tő nyí­lást is kiala­kí­tott a szik­la köze­pén, illet­ve olda­lá­ban van egy üst­sze­rű mélye­dés. A szik­la­szirt szi­go­rú­an védett, tete­jé­re nem sza­bad fel­mász­ni. Hor­hát­ból a kék jel­zé­sen tudunk ide­sé­tál­ni a völgy­ben, az alat­ta lévő rét­re fel­sé­tál­va tud­juk a leg­job­ban meg­kö­ze­lí­te­ni.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a szirt alat­ti rét.)

Ha csak annyit tudunk Pónik­ról, hogy van egy 1310 körül épült góti­kus temp­lo­ma, amely­nek bel­se­je Lőcsei Pál mes­ter alko­tá­sa, már­is elkezd­jük keres­ni a tér­ké­pen, Zólyom vár­me­gye melyik szeg­le­té­ben is fek­szik a tele­pü­lés. Aztán mikor meg is érke­zünk az Assi­si Szent Ferenc tisz­te­le­té­re szen­telt kato­li­kus temp­lom­ba, egyik ámu­lat­ból a másik­ba esünk az 1380 és 1415 között fes­tett fres­kók és az 1512-ből szár­ma­zó főol­tár lát­tán. A temp­lom a XVI. szá­zad ele­jén bővült egy oldal­ká­pol­ná­val, majd 1750 körül barok­ki­zál­ták, de 1971 és 1991 között eltün­tet­ték ennek a barokk átala­kí­tás­nak a nyo­ma­it. A temp­lom mel­lett szép fa harang­láb áll. A temp­lom­kulcs ügyé­ben ezen a tele­fon­szá­mon érde­mes érdek­lőd­ni: +421484193263

Pónik a temp­lom épí­té­se ide­jén kirá­lyi bir­tok volt, ame­lyet IV. Lász­ló 1284-ben adott Turhus Fülöp mes­ter­nek a cse­hek elle­ni hábo­rú­ban muta­tott vitéz­sé­gé­ért. Később a török több­ször is elért idá­ig, utol­já­ra 1678-ban, mikor 300 lakost hur­col­tak el rab­ság­ba. Az egy­kor érc­bá­nyá­sza­tá­ról híres tele­pü­lés hír­ne­vét ma már az 1995-ben ide köl­tö­ző kapu­ci­nus szer­ze­te­sek öreg­bí­tik.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a góti­kus temp­lom.)

Zol­na kap­csán a kró­ni­kák leg­elő­ször Zólyo­mi Tóbi­ás fia­i­nak, Bitó és Zob­rat­ha com­esek­nek a nevét jegyez­ték fel 1311-ben. A Bor­sa-fiak láza­dá­sá­nak leve­ré­se­kor muta­tott vitéz­sé­gü­kért kap­ták bir­to­kul a falut III. And­rás­tól. Aztán mikor utód nél­kül hagy­ták itt Zólyom vár­me­gyét és ezt a föl­di vilá­got, a bir­to­kot uno­ka­fi­vé­rük uno­ká­ja, Zol­nai Tamás örö­köl­te. És bár Zol­na a vég­le­si kirá­lyi vár­ura­da­lom tar­to­zé­ka volt, a Zol­nai csa­lád mind­vé­gig bir­to­kos maradt a tele­pü­lé­sen. Kas­té­lyuk közép­ko­ri ala­pok­ra épült, ám mió­ta 1944-ben meg­ron­gá­ló­dott, romos álla­pot­ban vár­ja a meg­úju­lást vagy a betel­je­sü­lést. Sze­ren­csé­re a kas­tély mel­let­ti Szent Mátyás apos­tol tisz­te­le­té­re szen­telt kora góti­kus temp­lo­ma jó álla­pot­ban van, így aki Zólyom kör­nyé­kén jár, annak érde­mes egy kiruc­ca­nást ten­nie Zol­ná­ra.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja a góti­kus temp­lom.)

Nagyó­csá­ról a XVII-XVIII. zzá­zad for­du­ló­ján igen hosszú volt az út a hal­lei egye­te­mig. Bél Mátyás nem volt rest ezt az utat végig­jár­ni, majd Hal­le­ban meg­ál­la­pí­ta­ni, hogy milyen keve­set tud­nak nyu­ga­ton a Magyar Király­ság­ról. A poli­hisz­tor rövid német­or­szá­gi taní­tós­ko­dás után 1708-ban haza is tért, és 100 évvel Szé­che­nyi előtt hoz­zá­lá­tott a magyar nyelv, kul­tú­ra, okta­tás fel­vi­rá­goz­ta­tá­sá­nak. A Német­or­szág­ban látott pél­da alap­ján átala­kí­tot­ta a besz­ter­ce­bá­nyai gim­ná­zi­u­mot, majd a pozso­nyi evan­gé­li­kus líce­um veze­tő lel­ké­sze lett. Ő kutat­ta elő­ször a szé­kely rovás­írást. Szim­pa­ti­zát Rákó­czi­val, ami­ért Heis­ter tábor­nok kis híján kivé­gez­tet­te. Leg­fon­to­sabb, máig ható tudo­má­nyos jelen­tő­sé­gű mun­ká­ja a Noti­tia Hun­ga­riae novae his­to­ri­co-geo­gra­phi­ca volt. Saját iden­ti­tá­sát úgy fogal­maz­ta meg lati­nul, hogy „lin­gua Slavus, nati­o­ne Hun­ga­rus, eru­di­ti­o­ne Ger­ma­nus”, vagy­is, hogy szlo­vák anya­nyel­vű, magyar nem­ze­tű és német művelt­sé­gű. Nem sok­kal halá­la után a Mag­num decus Hun­ga­riae (Magyar­or­szág nagy ékes­sé­ge) címet kap­ta. A besz­ter­ce­bá­nyai egye­tem ma az ő nevét vise­li.

Nem is cso­da, hogy szü­lő­fa­lu­ja köz­pont­já­ban, az egy­ko­ri szü­lő­ház helyén áll szob­ra, ame­lyet szü­le­té­sé­nek 300. évfor­du­ló­ján, 1984-ben emel­tek. A szo­bor mögöt­ti isko­la is Bél Mátyás nevét vise­li, míg 3 ház­zal fel­jebb, az utca jobb olda­lán emlék­szo­bá­ja is van Nagyó­csa neves szü­löt­té­nek. (A múze­um tele­fon­szá­ma: +421455349073)

A szo­bor mel­lett áll a Min­den­szen­tek tisz­te­le­té­re szen­telt római kato­li­kus temp­lo­ma, mely a XIV. szá­zad­ban épült. Góti­kus jegye­i­től a későb­bi átépí­té­sek több­nyi­re meg­fosz­tot­ták, de azért így is “meg­ér egy misét”, főleg, ha tud­juk, hogy oltá­rát Lőcsei Pál mes­ter készí­tet­te.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja Bél Mátyás szob­ra.)

A Polyá­ná­ból a Vepor­ba átke­lő Ércút (Rud­na mag­ist­ra­la) a leg­szebb ter­mé­sze­ti lát­vá­nyos­sá­gok mel­lett az érc­bá­nyá­szat ipar­tör­té­ne­ti emlé­ke­it is igyek­szik fel­fűz­ni. Nem vélet­len, hogy a Cser­pa­tak észa­ki részén fek­vő ősko­hót is útba ejti.

Cser­pa­tak a XV. szá­zad máso­dik felé­ben kelet­ke­zett, ala­pí­tói német bányá­szok vol­tak, akik a köze­li bányák­ban és vas­ol­vasz­tók­ban dol­goz­tak. A falu ma már a szlo­vák biat­lon­sport fel­leg­vá­ra, sípá­lyá­in világ­ku­pa ver­se­nye­ket is ren­dez­nek, kiszol­gá­ló léte­sít­mé­nyei, szál­lo­dái van­nak. A falu­ból kerék­pár­út vezet az ősko­hó­hoz, ha eset­leg nem az Ércút piros jel­zé­sén érkez­nénk.

A Polyá­na kele­ti olda­lán az ősko­hón kívül is akad­nak lát­ni­va­lók, elég ha a Spády-völgy víz­esé­sé­re, vagy a hegy­sé­get a Vepor­tól elvá­lasz­tó Köves-völgy fel­duz­zasz­tott tavá­ra gon­do­lunk.

(A jel­vény­szer­ző moz­ga­lom iga­zo­ló­pont­ja az ősko­hó.)