Kani­zsa ősi múlt­ját jel­zi, hogy Ano­ny­mus is meg­em­lé­ke­zik róla kró­ni­ká­já­ban, ami­kor azt írja, hogy 896-ban Zuárd, Kado­csa és Baj­ta vezé­rek itt kel­tek át a Tiszán, a folyón túli terü­le­tek bir­tok­ba véte­lé­re. 1093-ból már írás is emlé­ke­zik arról, hogy itt magyar embe­rek éltek.

Mint oly sok dél­vi­dé­ki város, a török idők­ben Magyar­ka­ni­zsa is elnép­te­le­ne­dett, majd 1751-es bete­le­pí­té­sek után fej­lő­dés­nek indult a tele­pü­lés. Ezt tör­te ket­té az 1848-as sza­bad­ság­harc, ami­kor Kani­zsa gya­kor­la­ti­lag elpusz­tult. Aztán a bol­dog béke­idők­ben ala­kult ki a köz­pont­ban ma is lát­ha­tó város­kép.

Talán idős kora is teszi, hogy Kani­zsa a „csönd váro­sa.” De nem az elmú­lás csönd­je honol itt, hanem a ter­mé­keny szel­le­mé. Kani­zsán ala­kult meg Dél­vi­dék első óvo­dá­ja és már az 1840-es évek­ben szín­ház is volt itt. A dél­vi­dé­ki magyar kul­tú­ra mai bás­tyá­ja a Kne­sa Okta­tá­si-műve­lő­dé­si Intéz­mény. Itt műkö­dik a Nagy József Kre­a­tív Műhely is,

Temp­lo­ma 1768-ban épült, amit 1848-ban a szer­bek fel­éget­tek, de 10 év múl­va a hit köve­i­ből újjá­épült, s aho­vá a fény ma is a magyar szen­tek üveg­ab­la­ka­in keresz­tül árad be.

Az Árpád-kori Mar­to­nos 1552-es török had­erők felet­ti győ­zel­met Tinó­di Lan­tos Sebes­tyén is meg­éne­kel­te. A falu főte­rét a barokk stí­lu­sú kato­li­kus temp­lom hatá­roz­za meg. A temp­lom­kert­ben szob­rok emlé­kez­tet­nek Mar­to­nos ziva­ta­ros múlt­já­ra. A vissza­té­rő motí­vum szo­mo­rú és meg­szok­ha­tat­lan: egy emlék­kő, egy név és egy évszám. Wer­ner Mihály­nak hív­ták a plé­bá­nost, akit 1944-ben 24 magyar­ral együtt kínoz­tak halál­ra. De a közös­ség él, mert a nép hite elpusz­tít­ha­tat­lan.

A temp­lom­kert­ben talál­ko­zunk II. Rákó­czi Ferenc szob­rá­val is.

A Majom –szi­ge­tet ere­de­ti­leg Rubin-szi­get­nek hív­ták. A szi­get pár száz évvel ezelőtt ala­kult ki, mely­hez egy legen­da is kötő­dik. Abban az idő­ben Erdély­ből feke­te-kőris tuta­jo­kon, dereg­lyé­ken szál­lí­tot­ták ide a faanya­got és a sót. Volt egy erdé­lyi fér­fi, akit úgy hív­tak, hogy Dimény Gás­pár, a leg­da­li­á­sabb fér­fi, aki vezet­te min­dig a cso­por­tot. Kani­zsá­nak a leg­szebb és leg­büsz­kébb lánya volt Palo­tás Rozá­lia. Ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Gás­párt, halá­lo­san sze­rel­mes lett bele és Gás­pár, ugyan­úgy, ami­kor meg­pil­lan­tot­ta Rozá­li­át, szin­tén sze­re­lem­re lob­bant. Egy gyö­nyö­rű rubin nyak­éket adott a lány­nak, ami vala­mi­kor az édes­any­jáé volt. Palo­tás Rozá­lia, büsz­ke lány révén, fog­ta a nyak­éket és bele­ha­jí­tot­ta a Tiszá­ba. Azt mond­ta, hogy „az én szí­ve­met nem fogod meg­hó­dí­ta­ni hol­mi vásá­ri, bazá­ri dol­gok­kal, azt hozd nekem leg­kö­ze­lebb, ami neked a leg­drá­gább!”. Akkor Dimény Gás­pár vissza­ment, meg­pa­kol­ta újra a tuta­ját, sóval, min­den­nel, amit itt gabo­ná­ra cse­rél­tek. Nagy­bol­dog­asszony havá­nak a máso­dik részé­ben meg­je­lent Gás­pár a tutaj­jal és egész Kani­zsa kint vár­ta a par­ton, és ahogy meg­kö­ze­lí­tet­te vol­na Kani­zsát, fog­ta a fej­szé­jét és szét­ver­te feke­te-kőris tuta­ját és a só rako­mánnyal együtt eltűnt a Tisza hab­já­ban ő pedig bele­ful­ladt. Mivel­hogy Rozá­li­á­nak a leg­drá­gáb­bat adta, az éle­tét. Onnan­tól kezd­ve a lány min­den nap kijött a Tisza-part­ra és min­dig azt motyog­ta, hogy „jön­nek már, jön­nek…”, ebbe végül bele­őrült. Itt is halt meg mint egy sze­gény kol­dus­asszony. Onnan­tól kezd­ve, ahol a dereg­lye elsüllyedt, fönn­akad­tak az usza­dék­fák, és így ala­kult ki a szi­get.