Amer­re a Nap kel, messze, a Kár­pá­to­kon túl, a haj­da­ni Etel­köz nyu­ga­ti szeg­le­té­ben, a Sze­ret folyó völ­gyé­ben van egy kicsi, elzárt, varázs­la­tos világ. Maguk­ra hagyott, elfe­le­dett embe­rek lak­ják azt a vilá­got. Maguk­ra hagyot­tak, pedig nem ide­ge­nek. A Magya­rok Nagy­asszo­nyá­hoz fohász­kod­nak, és hisz­nek az ő egy­szü­lött Fiá­ban. Ők a mold­vai csán­gó magya­rok. Mert a magyar nyelv­te­rü­let kele­ti hatá­ra nem Ártán­dnál de nem is a Kár­pá­tok gerin­cén van, hanem még azon is bőven túl nyú­lik. Mold­vá­ban úgy 250 ezer római kato­li­kus él, közü­lük – a gyöt­rel­mek­kel teli évszá­za­dok után – ma már jó, ha száz­ez­ren beszél­nek magya­rul. Etel­köz­ben első­ként talán a hunok és utó­da­ik, majd a hon­fog­la­lás korá­ban a gye­pű­vé­dők, míg a közép­kor­tól a több hul­lám­ban is érke­ző szé­ke­lyek kép­vi­sel­ték a magyar­sá­got. Ma Mold­va három terü­le­tén élnek, így van­nak észa­ki, déli, és a Tat­ros, a Táz­ló és a Sze­ret folyók völ­gye­i­ben élő szé­ke­lyes csán­gók. Évszá­za­dos elszi­ge­telt­sé­gük­ben a hagyo­má­nyos magyar népi művelt­ség leg­ar­cha­i­ku­sabb réte­gét őriz­ték meg. A föl­di hata­lom rég­óta kor­lá­toz­za anya­nyel­vük hasz­ná­la­tát és kato­li­kus val­lá­suk gya­kor­lá­sát. Ám az Égi ura­lom tesz róla, hogy min­den vészen át meg­ma­rad­jon hitük, nyel­vük, hagyo­má­nyuk.