Ki tud­ja, Béla király talán ezt a cso­dát is lát­ta, ahogy Omis­nál a Cet­ina folyó rést üt a hatal­mas mész­kő­töm­bön és szűk szik­la­szo­ro­son tör át a szir­te­ken, hogy bele­ol­vad­jon a vég­te­len adri­ai ten­ger­be. Micso­da lát­vány ez. Ha tud­ná­nak mesél­ni a szik­la­óri­á­sok és az omi­si kaló­zok közép­ko­ri fel­leg­vá­rá­nak rom­jai, talán elmon­da­nák, mit érez­he­tett az üldö­zött ural­ko­dó.

Béla király Dal­má­cia kapu­já­ban, a Kecs­ke és a Mos­or-hegy közöt­ti szik­la­szir­ten, a magyar-hor­vát kirá­lyok ősi fész­ké­ben, Klissza várá­ban remélt csa­lád­já­nak mene­dé­ket Batu kán pusz­tí­tó sere­gei elől. A király leá­nya, Kata­lin, itt adta vissza lel­két a Terem­tő­nek. Ám az Isten nem­csak elvesz, hanem ad is: itt szü­le­tett Mar­git. Szü­lei Isten­nek aján­lot­tak újszü­lött lányu­kat, ha meg­men­ti Magyar­or­szá­got a tatá­rok rab­igá­já­tól. Érde­kes­ség, hogy a hor­vá­tok Klisszai Szent Mar­git­ként tisz­te­lik őt.

Split iga­zi nyüzs­gő ten­ger­par­ti nagy­vá­ros, ipa­ri köz­pont, kikö­tő­je lát­ha­tó­an hatal­mas hajó­for­gal­mat bonyo­lít le.

Split 1105-ben Kál­mán király sere­gei által magyar ura­lom alá került. Ezután évszá­za­do­kon át küz­döt­tünk bir­tok­lá­sá­ért, hol Velen­cé­vel, hol Bizánc­cal, míg végül 1420-tól 1797-ig Velen­ce város­ál­lam bir­to­ka lett. Később oszt­rák ura­lom alá került, majd Jugo­szlá­via része lett, míg­nem Hor­vát­or­szág kivív­ta füg­get­len­sé­gét.

Mon­dunk még egy dicsér­tes­sé­ket, a hor­vá­tok leg­na­gyobb hit­té­rí­tő püs­pö­ké­nek Nini Ger­gely­nek, és bár nem vagyunk babo­ná­sak, azért jó turis­ta mód­já­ra simo­gas­suk meg sze­ren­csét hozó nagy­láb­uj­ját is.  A palo­ta fala­i­ba beköl­tö­zött város min­den tör­té­nel­mi érá­ban meg­kap­ta sajá­tos jegye­it

A több mint nyolc évszá­za­dos szo­ros hor­vát – magyar kap­cso­la­tok ide­jén sok magyar for­dult meg hosszabb-rövi­debb ide­ig a város­ban. A leg­újabb kor­ban két hul­lám­ban érkez­tek, elő­ször a jugo­szláv idők­ben a Dél­vi­dék külön­bö­ző része­i­ből, majd az elmúlt évti­ze­dek­ben, főleg mun­ka­le­he­tő­ség és házas­ság útján jutot­tak ide, a Dal­mát Ten­ger­mel­lék­re. Szór­vány­ban élő közös­sé­gü­ket hiva­tott össze­fog­ni az Új Magyar Kul­tu­rá­lis köz­pont egye­sü­le­te, amely kiemelt hang­súlyt fek­tet a magyar nyelv és hagyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­re és tovább adá­sá­ra.

Vagy­is Trau. IV. Béla itt lelt mene­dék­re a tatá­rok elől. 1105-ben Trau is meg­hó­dolt Kál­mán király sere­ge előtt és a 14. szá­za­dig — mint sza­bad kirá­lyi város — a Magyar Király­ság része volt.

A pál­ma­fás ten­ger­par­ti sétány szeg­le­té­ben a Kamer­len­go-erő­döt meg Nagy Lajos kirá­lyunk vet­te be siker­rel.

A kis szi­ge­tet kitöl­tő óvá­ros régi fénye máig nem kopott meg, közép­ko­ri han­gu­la­ta ma már a világ­örök­ség része. Nyü­zsög a magyar emlé­kek­től. A Szent Lőrinc szé­kes­egy­há­zat a 14. szá­zad­ban kezd­ték épí­te­ni, hason­ló­sá­got mutat a jáki temp­lom­mal. Ami nem vélet­len, hiszen egy­kor Tre­gu­la­nus püs­pök épí­tet­te, aki Magyar­or­szág­ról került Trau­ba. Talán ez Közép-Dal­má­cia leg­szebb temp­lo­ma.