Hava­sa­ink álta­lá­ban olyan tele­pü­lés­ről kap­ják a nevü­ket, amely­hez föld­raj­zi és tör­té­nel­mi szem­pont­ból is erő­sen kötőd­nek. Így van ez a Gya­lui-hava­sok­kal is, mely­nek név­adó köz­sé­ge, az Árpád-kori Gya­lu a Várad-Kolozs­vár főút­vo­na­lon fek­szik, ott, ahol a Hideg- és a Meleg-Sza­mos egye­sül.

Elár­vult, meg­ros­kadt vár­kas­té­lya más világ­hoz szo­kott. Az erdé­lyi püs­pök­ség 14. szá­za­di várá­nak a török hódolt­ság ide­jén fon­tos sze­rep jutott. Egy ide­ig Gya­lun tar­tot­ta udva­rát a Budá­ról elűzött özvegy Iza­bel­la király­né. Várad püs­pö­ke, Frá­ter György 1541-ben itt kötött tit­kos egyez­ményt Habs­burg Fer­di­nánd királlyal. Soká­ig az erdé­lyi feje­del­mek és a Habs­burg ural­ko­dók csa­tá­ro­zá­sa­i­nak szín­he­lye volt, majd a kuruc kor után a máso­dik világ­égé­sig a Bán­ffy csa­lád bir­to­kol­ta. 20. szá­za­di sor­sát Gya­lu sem kerül­het­te el: újko­ri pusz­tu­lá­sá­nak talán gátat szab­hat­na, ha a Bán­ffy csa­lád leszár­ma­zott­já­nak sike­rül­ne vissza­igé­nyel­nie ősi jus­sát.

Gya­lu­ban jár­va gon­dol­junk a mél­tat­la­nul elfe­le­dett köl­tőnk­re, Sér­tő Kál­mán­ra is, aki 1941-ben az itte­ni sza­na­tó­ri­um­ban tért meg a Terem­tő­höz.

A Fenes-patak völ­gyé­ben baran­gol­va a magyar múlt emlé­kei köszön­nek ránk. Az Isz­tol­na hatá­rá­ban talál­ha­tó híd lett egy­kor az új határ, ami­kor 1940-ben Észak.Erdély vissza­tért. A híd­fő­nél a Kós Károly ter­vez­te fara­gott kapu emlé­kez­tet a régi Kalo­ta­szeg­re.

Magyar­fe­nes régi vára már nincs meg, Gya­lu vet­te át sze­re­pét, de 13. szá­za­di Szent Lász­ló temp­lo­ma őrzi még az erdé­lyi püs­pök­ség emlé­két. Sok­szor cse­rélt gaz­dát a refor­má­tu­sok és a kato­li­ku­sok között, míg 1749-ben vég­leg a kato­li­ku­so­ké lett. A szen­tély 14. szá­za­di fres­kó­it a Kolozs­vá­ri test­vé­rek apja, Mik­lós fes­tet­te.

Fenes alatt van egy­ből Tor­da­szent­lász­ló. A mon­da sze­rint Szent Lász­ló a kunok felet­ti győ­ze­lem után a kunok keze­i­ből kisza­ba­dult magyar fog­lyo­kat meg­te­le­pít­vén, ott fényes temp­lo­mot épít­te­tett, s az így kelet­ke­zett falu még ma is Szent Lász­ló nevét vise­li.

Ilyen múlt­tal és örök­ség­gel nem is tehe­tett mást Szent­lász­ló népe, mint min­den vészen át meg­ma­radt magyar­nak itt, a Móc-vidék szo­rí­tó öle­lé­sé­ben. A hősök emlék­mű­ve szim­bo­li­zál­ja Tor­da­szent­lász­ló múlt­ját és jele­nét.

A köz­pont­hoz köze­li park­ban kis­sé meg­ko­pott már a régi kas­tély, amely­ben hosszú ide­je tüdő­sza­na­tó­ri­um műkö­dik. Utol­só tulaj­do­no­sa gróf Szé­che­nyi Mik­lós volt, aki nyá­ri rezi­den­ci­a­ként hasz­nál­ta még a Monar­chia ide­jé­ben.

Szent­lász­ló kalo­ta­sze­gi jel­le­gét leg­in­kább a falu­mú­ze­um őrzi.

Léta vára a 12–13. szá­zad­ban épült. Főúri vár volt, ami a 16. szá­zad­ban egy Habs­burg-Bátho­ry össze­tű­zés­ben rész­ben meg­sem­mi­sült, majd egy Ghi­czy János nevű főúr épí­tet­te újjá. A rom­tól cso­dá­la­tos kilá­tás nyí­lik a Gya­lui-hava­sok­ra.

Az Ara­nyos mel­lék­völ­gye cso­dá­la­tos szur­dok­vi­lág­gal ren­del­ke­zik. Az első szo­ros az Ara­nyos­ronk felett nyí­ló gigá­szi Ron­ki-szo­ros. A nagy­sze­rű lát­vány az Aklos patak­nak köszön­he­tő, amely évmil­li­ók mun­ká­já­val fűré­szelt magá­nak szűk med­ret az 500 métert is elérő mész­kő­fa­lak között.

A Ron­ki-szo­ros pere­me már egész magas­he­gyi jel­le­gű. Pedig ezek az ormok nem érik el az ezer métert. A merész kúpok és a szur­dok mély­sé­gé­nek kont­raszt­ja még­is monu­men­tá­lis­sá teszi a lát­ványt.

A Bujor és a Sas­hegy között, a Pod­sá­gi-szo­ro­son keresz­tül érjük el Béla­vá­rat. Innen cso­dás kilá­tás nyí­lik a kör­nye­ző hegyek­re.

A kis­bá­nya­ha­va­si üdü­lő­te­lep hét­vé­gi házak­kal és szál­lo­dá­val vár­ja a turis­tá­kat. Főleg a téli spor­tok ked­ve­lői jár­nak ide a von­zó síte­re­pek miatt.

Az Öreg­ha­vas csúcs­pla­tó­ja olda­lá­ban érjük el a Zen­gő-köve­ket. Az „Ének­lő kövek­nek” is hívott kris­tá­lyos kőze­tű szik­la­ki­buk­ka­nás neve onnan ered, hogy erős szél­ben gyak­ran misz­ti­kus, sípo­ló han­got hal­lat. 

A Hideg-Sza­mos és a Reke­tó közöt­ti hegy­hát­ra emel­ked­ve egy egé­szen külön­le­ges világ­ba csöp­pe­nünk. A kiter­jedt hava­si fenn­sí­kon szét­szórt házak a mócok szór­vány­te­le­pü­lé­se­it alkot­ják.

Sza­mos­fő, régi nevén Mag­ura lakói is gyak­ran több száz méter­re élnek egy­más­tól, a Gya­lui-hava­sok vég­te­len­nek tűnő hegy­tö­me­ge­i­vel körül­vé­ve.

Havas­nagy­fa­lu fölött, a Fun­tin­el tisz­tá­sa ami­lyen szép, annyi kese­rű­ség fűző­dik hoz­zá. A már­ci­u­si ifjak egyik vezér­alak­já­ra, a sza­bad­ság­harc egyik sza­bad­csa­pa­tá­nak vezé­re, a 23 éves Vas­vá­ri Pál és 400 önkén­te­se véré­ből fakad­nak a fun­tin­eli virá­gok. 1849. júli­us 6‑án az Avram Ian­cu vezet­te móc­vi­dé­ki román csa­pa­tok irtó­za­tos kegyet­len­ség­gel öldö­köl­ték le a tőr­be csalt magyar hon­vé­de­ket. Vas­vá­ri holt­tes­te soha nem került elő.