Eljött az ide­je, hogy a kár­pá­ti hegy­óri­á­sok után az ala­cso­nyabb, de annál vál­to­za­to­sabb fel­szín­for­má­jú tájé­kon, tör­té­nel­mi hazánk leg­na­gyobb karszt­vi­dé­kén, a Gömör-Tor­nai-karsz­ton is ámu­lat­ba essen a Haza­já­ró. A szik­la­gye­pek­kel, karszt­bo­kor­er­dők­kel, szé­les rétek­kel és víz­nye­lők­kel díszí­tett, hatal­mas mész­kő­táb­lát az évmil­li­ók alatt a folyó­vi­zek ala­po­san meg­dol­goz­ták és hét fenn­sík­ra szab­dal­ták, a hul­lá­mos felü­le­tű fel­szín alatt pedig kisebb-nagyobb üre­gek ezre­it, csepp­kő­kép­ződ­mé­nyek­ben gaz­dag bar­lan­go­kat váj­tak ki, ame­lyek ma már a világ­örök­ség részét képe­zik. De a víz mel­lett a gyar­ló embe­ri szán­dék is bele­ha­sí­tott e vidék­be, ami­kor a tri­a­no­ni sorom­pó tája­kat, váro­so­kat, embe­re­ket válasz­tott el egy­más­tól. Ám a Haza­já­ró nem ismer hatá­ro­kat: az Alsó-hegy­ről indul­va a szé­les Szi­li­cei-fenn­sí­kot keresz­tül­szel­ve a Fel­ső-hegyig kör­be­jár­juk a Tor­nai-meden­cét. Köz­ben ellá­to­ga­tunk a karsz­tot öve­ző apró, magyar lak­ta fal­vak­ba, hogy kezet szo­rít­has­sunk nem­ze­ti hagyo­má­nya­i­kat hűen őrző hon­fi­tár­sa­ink­kal.