Mária­fal­va ősi bir­to­ko­sa, a Kani­zsai csa­lád 1409-ben úgy gon­dol­ta, hogy mél­tó temp­lo­mot illik épí­te­ni Mária Menny­be­me­ne­te­le tisz­te­le­té­re. Az ered­mény Őrvi­dék egyik leg­szebb góti­kus temp­lo­ma lett. Később több­ször is átszab­ták, majd 1882-ben meg­hív­ták a jeles buda­pes­ti épí­tészt, Ste­indl Imrét, aki hét éven át igye­ke­zett meg­sza­ba­dí­ta­ni a barokk jegye­i­től és fel­újí­ta­ni neo­gó­ti­kus ele­mek­kel. A remek­be sza­bott épü­let hom­lok­za­ta még őrzi a közép­ko­ri Vághy- és a Kál­dy-csa­lád címe­re­it

A temp­lom bel­se­je már a neo­gót átala­kí­tá­sok ered­mé­nye. A hajó Magyar­or­szág szent­je­it ábrá­zo­ló szí­nes üveg­ab­la­kai Róth Mik­sa üveg­fes­tő buda­pes­ti műhe­lyé­ben készül­tek, „Vas megye közön­sé­ge” és “Magyar­hon hálás fiai” ado­má­nyá­ból. Az egye­dül­ál­ló főol­tár is a 19. szá­zad végén, Zsol­nay-majo­li­ká­ból készült. Ugyan­csak a pécsi Zsol­nay-gyár alko­tá­sa a szó­szék mell­véd­je is. A temp­lom szen­té­lyé­nek záró­kö­vét a magyar címer díszí­ti.

A Madon­nenschössl felől köze­lít­jük meg Boros­tyán­kő város­ká­ját.

Első utunk a teme­tő­be vezet, ahol a magyar­rá lett ír arisz­tok­ra­ta, Egán csa­lád sír­bolt­ját keres­sük. Fejet haj­tunk a kivá­ló mező­gaz­da­sá­gi szak­em­ber, köz­gaz­dász, Egán Ede előtt, aki éle­tét áldoz­ta a magyar király­sá­gért, a ruszin népért. Édes­ap­ja, Edward Íror­szág­ból jött Magyar­or­szág­ra és 1865-ben vásá­rol­ta meg a Bat­thyá­ny csa­lád­tól a boros­tyán­kői ura­dal­mat.

A 13. szá­zad­ban épült kirá­lyi vár a tatár­já­rás után a Német­új­vá­ri gró­fo­ké lett, majd határ­vár­ként gyak­ran cse­rél­te oszt­rák és magyar gaz­dá­it. A Kani­zsai, majd a Bat­thyá­ny csa­lád is tulaj­do­nol­ta, tőlük vet­te meg a 19. szá­zad végén az Egán csa­lád, akik­től végül az Almásyak­hoz került. Itt szü­le­tett 1895-ben a híres Afri­ka-kuta­tó és fel­fe­de­ző, gróf Almásy Lász­ló. A ma már szál­lo­da­ként műkö­dő vár­kas­tély kül­ső fala­in külön­le­ges zöld szí­nű köve­ket figyel­he­tünk meg.

A tele­pü­lés kör­nyé­ke a szer­pen­tin ásvány lelő­he­lye. A vilá­gon egye­dül itt fel­lel­he­tő zöld fél­drá­ga­kö­vet már az őskor­ban is bányász­ták. Erről is mesél nekünk a köz­pont­ban a boros­tyán­kői szik­la­mú­ze­um, mely­nek föld alat­ti vilá­gá­ban meg­is­mer­ked­he­tünk a nemesszer­pen­tin fej­té­sé­vel, meg­mun­ká­lá­sá­val, és a kör­nyék bányá­sza­ti múlt­já­val. A könnyen meg­mun­kál­ha­tó fél­drá­ga­kö­vet a mai napig kéz­zel fej­tik ki. Az ásvány­ból aztán az ipar­mű­vé­sze­ti műhely­ben külön­bö­ző aján­dék­tár­gya­kat, éksze­re­ket vés­nek és csi­szol­nak a mes­ter­em­be­rek. A zöld külön­bö­ző árnya­la­ta­i­ban tün­dök­lő kő meg­mun­ká­lá­sá­nak leg­na­gyobb alak­ja, a múze­um lét­re­ho­zó­ja, Otto Potsch szob­rász.

Egy újon­nan kiala­kí­tott kilá­tó­domb az Újvö­rös­vá­gá­si-kilá­tó, amit a helyi­ek csak kug­lóf­nak nevez­nek. Tete­jé­ről szin­te az egész Őrvi­dé­ket belát­juk.

A kilá­tó­ból tapasz­tal­juk, hogy a Boros­tyán­kői-hegy­ség nem egy­sé­ges vonu­lat, hanem szán­tók­kal, lele­lők­kel tagolt, sok tömb­ből álló hegy­cso­port. Ezt a vál­to­za­tos­sá­gá­ban rej­lő vonz­ere­jét ismer­ték fel a szá­zad­for­du­lón a Magyar Turis­ta Egye­sü­let Vas vár­me­gyei osz­tá­lyá­nak tag­jai, akik­nek az első turis­ta­utak, jel­zé­sek és kilá­tók köszön­he­tők.

Az ezer­éves határ men­tén járunk. Sűrű fenyő­er­dő vezet a hegy­ség leg­ma­ga­sabb pont­ja felé.

Éppen 896 méter­re maga­so­dik a Hut­wisch-csú­csa, amely­nek tete­jén világ­há­bo­rús emlék­mű és faki­lá­tó fogad, ahon­nan egész Őrvi­dék talán leg­szebb kör­pa­no­rá­má­ja nyí­lik.

A Német­új­vá­ri, majd a Kani­zsai csa­lád régi bir­to­ka volt Pin­ka­fő. A tatár­já­rás után elnép­te­le­ne­dett hely­re néme­tek tele­pül­tek, akik­kel szin­te állan­dó harc dúlt a bir­tok­lá­sá­ért. A 17. szá­zad­ban a Bat­thyá­ny csa­lá­dé lett, akik 1658-ban épí­tet­ték fel kas­té­lyu­kat.

És a város szé­lé­re 1784-ben ők illesz­tet­ték a táj­ba a kál­vá­ri­át is.

Ahogy az a gye­pű­kön len­ni szo­kott, Fel­ső­őrön is sok sebet ejtett a tör­té­ne­lem. Előbb a török csa­pa­tok dúl­ták fel, aztán — miu­tán rend­re a magyar sza­bad­ság­har­cok mel­lé állt – bün­te­tés­ként az oszt­rá­kok is ren­de­sen ide­pö­röl­tek. Magyar több­sé­ge elle­né­re a tri­a­no­ni dik­tá­tum Fel­ső­őrt is Auszt­ri­á­nak ítél­te. Ám ekkor jöt­tek a nyu­gat-magyar­or­szá­gi fel­ke­lők, a ron­gyo­sok, akik­nek sike­rült szin­te egész Őrvi­dé­ket vissza­fog­lal­ni­uk. Főve­zé­rük, Pró­nay Pál alez­re­des 1921. októ­ber 4‑én itt, a város­há­zán kiál­tot­ta ki a Laj­ta­bán­sá­got, amely­nek Fel­ső­őr lett a fővá­ro­sa. A néhány hétig tar­tó sza­bad­ság után aztán a terü­let újra az oszt­rá­ko­ké lett…

Ahogy a jel­leg­ze­tes házak és utcács­kák is jel­zik, a magya­rok leg­több­je a város leg­ré­gibb részén, Föl­sze­gen él. 100 éve még több mint három­ez­ren vol­tak, a 800 német ajkú mel­lett, ma már felé­re csök­kent a lélek­szá­muk, de Fel­ső­őr még így is Őrvi­dék jelen­tős magyar köz­pont­já­nak szá­mít.

Egyik fel­leg­vá­ru­kat, Őrvi­dék egyet­len és Auszt­ria leg­ré­gibb barokk refor­má­tus temp­lo­mát 1773-ban emel­ték. A 10 évvel később épült tor­ná­cos paró­kia a hit­élet mel­lett fon­tos sze­re­pet tölt be a magyar nyelv és a hagyo­má­nyok meg­őr­zé­sé­ben és tovább­adá­sá­ban.

Csak­úgy, mint a magyar­ság másik támasz­pont­ja, az 1968-ban meg­ala­kult Bur­gen­lan­di Magyar Kul­túr­egye­sü­let, amely­nek köz­pont­já­ban hűsé­ge­sen őrzik az elő­dök örök­sé­gét.

A Fló­ri­án kápol­na tör­té­ne­te egy­be­fo­nó­dik Fel­ső­őré­vel. A határ­őr­kö­z­ös­ség­nek már 1368-ban volt temp­lo­ma, amit később több­ször is elpusz­tí­tott a török, de a hit őrzői min­dig újjá­épí­tet­ték.

A hely­ség közép­ko­ri magyar vitézt ábrá­zo­ló címe­re is a határ­őr­múlt­ra utal.

És a kato­nai hagyo­má­nyok­hoz mél­tón a világ­há­bo­rúk­ban is helyt kel­lett áll­ni, erre emlé­kez­tet a köz­pont­ban a hősi emlék­mű.

Az elván­dor­lás és a beol­va­dás elle­né­re tovább él itt a magyar szó, sőt, Alsó­őr ma a kevés magyar több­sé­gű hely­ség egyi­ke Őrvi­dé­ken, ahol igen gaz­dag magyar könyv­tár is van.

A mező­gaz­da­sá­gi és kéz­mű­ves hagyo­má­nyo­kat és a jel­leg­ze­tes őrsé­gi népi épí­té­szet nyo­ma­it őrzik a táj­há­zak. Ilyen az Alsó­őri Múze­um közel két­száz éves tor­ná­cos paraszt­há­za is.

Az ősi Kend­szék egyik őrhe­lyén, Őri­szi­ge­ten magyar szó, magyar fel­ira­tok és magyar emlé­kek fogad­nak. A tele­pü­lés­nek gaz­dag múlt­ja van, de jele­ne sem elha­nya­go­lan­dó. Az evan­gé­li­kus és a kato­li­kus temlp­lom­ban is magyar nyel­ven kéri a gyü­le­ke­zet Isten áldá­sát, a gye­re­kek pedig az isko­lá­ban is magyar nyel­ven tanul­hat­nak.

A hit bás­tyá­ja a román kori Szent Lász­ló temp­lom, mely­nek leg­ré­geb­bi része, az apszis való­szí­nű­leg már az 1300-as évek­ben állt, míg a temp­lom­ha­jó 16. szá­za­di. A szen­télyt egye­dül­ál­ló közép­ko­ri fres­kók éke­sí­tik. A növé­nyi díszí­tő­ele­mek és óke­resz­tény szim­bó­lu­mok a távo­li múlt­ba repí­te­nek. Meg­fej­té­sük még várat magá­ra.