Hont vár­me­gye egy­ko­ri szék­he­lye Ipoly­ság. A város alap­ját egy­ko­ri pre­mont­rei kolos­to­ra adta, amit a 13. szá­zad ele­jén a Hont-Páz­mány nem­zet­ség­be­li Már­ton bán ala­pí­tott. A török ura­lom után a jezsu­i­ták épí­tet­ték újjá a kolos­tort, s 1734-ben befe­jez­ték a két­tor­nyú barokk temp­lo­mot is.

1868-ban a palóc fővá­ros­ban szü­le­tett majd járt isko­lá­ba a nem­zet nagy taní­tó­ja, Sajó Sán­dor, aki miu­tán átél­te, hogy elsza­kí­tot­ták és perem­vá­ros­sá tet­ték sze­re­tett szü­lő­he­lyét, a magyar fáj­da­lom köl­tő­jé­vé vált.

Az Ipoly túl­part­já­ra a máso­dik világ­há­bo­rú­ban meg­sem­mi­sült, majd 2010-ben köz­ada­ko­zás­ból újra­ál­lí­tott Nepo­mu­ki Szent János szob­ra veze­ti át a ván­dort.

A hosszú évszá­za­do­kig az esz­ter­go­mi érsek­ség bir­to­kol­ta köz­ség­nek a török kiűzé­se után nagy lökést adott, hogy 1751-től a hon­ti vár­me­gye­gyű­lé­sek szín­he­lye lett. A régi vár­me­gye­ház aztán 1806-ban tűz­vész áldo­za­ta lett, a megye ura­sá­gai ekkor dön­töt­tek arról, hogy új megye­szék­he­lyük Ipoly­ság legyen.

A falu Ipoly felő­li domb­já­nak kevés­bé ter­mé­keny terü­le­te­in nagy hagyo­má­nya van a bogyós­gyü­mölcs-ter­me­lés­nek, ami évszá­za­do­kon át biz­to­sí­tott meg­él­he­tést az Ipoly-men­tén élők­nek.

A Bör­zsöny cso­dá­la­tos tája­in a kemen­cei múze­um­vas­út kanya­rog.

Árpád-kori tele­pü­lés Ber­ne­ce­ba­rá­ti. Két falu, Ber­ne­ce és Bará­ti egye­sü­lé­sé­ből jött lét­re a falu 1928-ban. A temp­lom­dom­bon az Árpád-kori föld­vár helyén álló, lőré­ses fal­lal kerí­tett 13. szá­za­di erőd­temp­lom hir­de­ti az örök­ké­va­ló­sá­got.

A köze­li kál­vá­ria­domb remek kilá­tó­he­lyül szol­gál a vidék­re.

Érde­kes­ség, hogy az utol­só bör­zsö­nyi betyár, Sisa Pis­ta, aki kalan­dos élet­út­ján végül jó útra tért, itt végez­te be vad­őr­ként 1910-ben. Azóta az öreg teme­tő­ben alussza örök álmát.

Volt idő, ami­kor a köz­ség­ben élők több mint fele a köze­li bör­zsö­nyi erdők fái­ból élt. A Nagy-völgy bejá­ra­tá­nál a Domsz­ky Pál Erdész­ház jel­zi, hogy az erdé­szet ma már kör­nye­ze­ti neve­lés­sel és öko­tu­riz­mus­sal is fog­lal­ko­zik. A meg­újult erdész­ház ide­á­lis kiin­du­ló­pont­ja az észak-bör­zsö­nyi kirán­du­lá­sok­nak.

A Hont-Páz­mány nem­zet­ség ősi várá­nak már nincs nyo­ma a hegyen, csu­pán a helyi­ek emlé­ke­ze­té­ben.

A tető­ről kite­kint­ve Ság felé jól lát­ha­tó, hogy az Ipoly-völ­gye itt a leg­szű­kebb. Miu­tán az egy­kor össze­füg­gő Kor­pon­ai– és Bör­zsö­nyi-hegy­vi­dék vul­ka­ni­kus törés követ­kez­té­ben ket­té­vált, a törés vona­lán kezd­te meg tera­szo­kat épí­tő eró­zi­ós mun­ká­ját az Ipoly.

Az apró Tésa virág­ko­ra a 18. szá­zad ele­jé­re tehe­tő, ami­kor a Fog­lár csa­lád temp­lo­mot és kas­télyt épí­tet­tek a köz­ség­ben.

Ám amit a törö­kök, a hábo­rúk, az árvi­zek nem tud­tak elin­téz­ni, azt a tri­a­no­ni dön­tés majd a bol­se­viz­mus meg­tet­te: a koráb­ban viru­ló ked­ves kis tele­pü­lés határ-men­ti elár­vult kísér­tet­fa­lu­vá vált. Még­is a tele­pü­lés veze­tői és Tésa lel­kes bará­tai azon mun­kál­kod­nak, hogy a hát­rány­ból előnyt ková­csol­ja­nak és a ter­mé­sze­tes, érin­tet­len kör­nye­zet­ből adó­dó érté­ke­i­ket meg­őriz­zék és tovább­ad­ják.

A rit­kás erdő­ben keresz­tek jel­zik, az ozmat­rin­gi erdő a máso­dik világ­há­bo­rú végén tra­gi­kus hadi­ese­mé­nyek szín­he­lye volt. 1944 decem­be­ré­ben a 2. hon­véd pán­cé­los had­osz­tály kato­nái har­col­tak a szov­jet hor­dák ellen. Az elesett hősök emlé­két a dom­bon kereszt őrzi, amit a tra­gé­dia 60. évfor­du­ló­já­ra állí­tot­tak.